Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Rahner, Karl - Szász István (ford.): Az értelmesség kérdése mint istenkérdés
TANULMÁNYOK Karl Rahner AZ ÉRTELMESSÉG KÉRDÉSE MINT ISTENKÉRDÉS Ismeretes, hogy manapság sokat beszélünk értelmességről, értelemvesztésről. Az „értelem, értelmesség” kifejezés egyre inkább háttérbe szorítani látszik a régi fogalmat: „igazság’'. Mintha nem annyira az igazságot, az átfogó igazságot keresnénk már, hanem az értelmességet. Talán ez a szóváltozás is azt jelzi, hogy az emberi kérdezés és keresés napjainkban bizonyos mértékig magára az emberre összpontosul. Sokféle ismeretet szerzünk sokféle tudományban, tehát nem is annyira a feltétlen igazságot — mely az írás szerint szabaddá tesz minket —, mint inkább, így, többes számban, az igazságokat keressük. Kérdésünk manapság, egyes számű alakkal fogalmazva, az értelemre, értelmességre irányul. Az persze ekként feleletre vár — de tételes tárgyalásától itt eltekintünk —, vajon érdeklődésünknek az igazságról az értelmességre való áthelyezésével eme (mondhatnánk) intellektuális egoizmus által nem épp az emberi létezés egyetlen és igazi értelmét veszítjük-e szem elől. Amennyiben az értelmesség kérdését istenkérdésként gondoljuk el, úgy a fenti probléma alapjában meghaladott, hiszen Isten — ha valóban helyesen értjük e szót — abszolút igazság és egyben abszolút értelem. Az egész szerinti értelemről Amikor, e helyütt értelmességről, pontosabban az emberi élet értelméről beszélünk, akkor természetesen nem azokra a részleges, egyes összefüggésekre gondolunk, amelyek maguk a partikuláris valóságok — például a repülés képessége és a madár röptének íve — között találhatók. Nem is arról az értelemről van szó, amellyel a műalkotásoknál találkozunk, midőn a művészi élmény tartalmát önmagában értelmesként tapasztaljuk meg, nem pedig egy másik, tőle különböző cél eléréséhez szükséges eszközként. Az „értelmesség” szó itt az emberi létezés egészének egy és teljes, egyetemes és végérvényes értelmét jelenti, melyet az ember csak megtapasztal, s mely benne feltétlen jóként, boldogságot hozóként igazolódik. Az ilyetén értelmesség felé irányuló kérdést istenkérdésként fogjuk fel. Mindkét fogalmat és a velük gondolt valóságokat úgy tekintjük, mint amelyek egymást kölcsönösen értelmezik: az abszolút értelem az „Isten” szó segítségével közelíthető meg, és fordítva. Ha az értelmesség kérdését istenkérdésként akarjuk megvilágítani, akkor föltételezzük, hogy ez az egyetemes és abszolút értelmességre vonatkozó kérdés létezik; föltételezzük, hogy egyáltalán értelme van az ilyen irányú kérdésnek, sőt, hogy az értelemre vonatkozó kérdés értelmes és nem eleve értelmetlen voltának állítása már magában foglalja egy ilyen értelem valóságát. Természetesen nem magától értetődő ez az előfeltevés. Az agnosztikusok és s szkeptikusok azt ugyan elismerik, hogy szüntelenül alakuló élete során az ember keresztül halad részleges célszerűségeken és értelmességeken; célokat tűz ki magának, megvalósítja azokat, az eredményeket a balsikerektől s csalódásoktól eltérően pozitív, örvendetes és élvezetes végkifejletként értékeli, megkülönböztetve ezen élethelyzeteket az olyanoktól, melyeket elkerülni vagy megszüntetni akar — sőt éppenséggel átél céloktól mentes, önmagukban pozitív mozzanatokat is. Ám az agnosztikusok és szkeptikusok váltig állítják, hogy képtelenek vagyunk rátalálni az emberi létezés értelmére. Az élet végül is elenyészik, ürességbe hull, következésképpen eleve értelmetlen a létezés végérvényes, átfogó értelmére vonatkozó kérdés és törekvés. Ezen álláspont jogosságát mindenekelőtt két tapasztalat látszik alátámasztani. 195
