Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tomka Ferenc: A magyar lelkipásztorkodás megújulásáról
szeretnénk feltenni magunkat: mit kell tennünk, hogy szentségi lelkipásztorkodásunk elérje célját: azaz, hogy a szentségek által a felvevők elmélyüljenek az isteni életben és a konkrét egyházi közösségben.) Közösség és szentségek Konkréten mire hív meg a közös munkában a „Közösség és szentségek” program? E program az újabb egyházi útmutatások szellemét, irányelveit kívánja követni. Ezek, különösen az Evangelii Nuntiandi (=EN) pontosan kifejtik a jelzett téma alapelveit: egyrészt a mai szekularizált világban való lelkipásztorkodás teendőit, illetve a teendők sorrendjét, másrészt — az előzővel párhuzamosan — a szentségekhez járulás útját, lépcsőit. 1. Az egyházi dokumentumok szerint a korszerű lelkipásztorkodás első lépése a keresztény közösség létrehozása, illetve az evangéliumi életben való elmélyítése. ,A lelkipásztori szolgálat nem szorítkozhat csak arra — írja a „Papi szolgálatról és életről” című zsinati dokumentum —, hogy a hívekkel egyenként törődjék, hanem ki kell alakítania a valódi keresztény közösséget” (6. pont; Dir. Cat. Gen. 35,93; EN 21, 41,76; Ordo Initiations Christianae Adultorum = OICA stb.) A dokumentumok aláhúzzák a feladat elsődlegességét. A közösség létrehozását minden más cselekvés előfeltételének tartják: „Az egyháznak először is önmagának kell hirdetnie az evangéliumot” — mondja az Evangelii Nuntiandi (15. p.), mert elsősorban a legközelebbiekhez, az egyház tagjaihoz van küldve, továbbá mert „az örömhír csak úgy juthat el a tömegekhez, ha előbb a hívek közösségének hirdetik azt” (57. p.). 2. Hogy mi ennek megokolása? Ez volna egyúttal a hatékony lelkipásztorkodás második lépcsőfoka: Mert ha létrejön vagy erősödik a Krisztusból élő, az egységről tanúságot tevő közösség, akkor „maga ez a közösség lesz az evangélium hírnöke” (13. p.), ez lesz az evangelizáció legjelentősebb eszköze a meghívás és jel a keresők vagy nem hívők számára (vö. Dir. Cat. Gen. 35; EN 21,41,76). S a keresztény közösség lesz képes arra — mondja az OICA—, hogy meghívja a keresőket a szentségek vételére is. 3. A lelkipászorkodás harmadik aspektusa a nem hívők vagy keresők felé irányuló igehirdetés. A dokumentumok szerint ez a közösség tanúságtételét követi. S ez hangsúlyozottan vonatkozik a szentségi igehirdetésre is (vö. EN 21—23). Az EN írja, hogy bár szükségszerű az igehirdetés, a legelső evangelizációs eszköz a keresztények tanúságtevő élete (41—42 p.). 4. Az igehirdetés és hitoktatás „nem egyszerűen ismeretközlés, hanem a keresztény életre rávezeted (EN 44.). A Catechesi Tradendae szavaival, a hitoktatás célja, hogy elvezessen a Krisztussal egyesülő életre: hogy a hitoktatott gyemnek és felnőtt „egyre inkább úgy gondolkozzék mint Krisztus, úgy ítéljen, úgy cselekedjék, ahogy Krisztus parancsai követelik” (20. p.). „A szónak be kell hatolnia az emberek leikébe... személyes elköteleződést kell elérnie” (EN 45 vö. 46). Mindez — ahogyan az EN és az OICA hangsúlyozza — természetesen érvényes a szentségi katekézisre is: Csak akkor teljesítik küldetésüket, ha a krisztusi életre vezetnek. — „Az evangelizálás célja — írja az EN —, hogy rábírjon minden keresztényt, éljenek a szentségekkel, (de úgy) mint valóban a hit szentségével, és ne passzív módon járuljanak hozzájuk, egyszerűen csak elviselve azokat” (átesve vételükön) (EN 47; vö. OICA egész erről szól). 5. ,A hithirdetés csak akkor éri el teljességét — írja az EN — ha az emberek befogadják, magukévá teszik... A hit elfogadásának pedig meg kell nyilvánulnia abban, hogy valaki láthatóan belép a hívek közösségébe"(EN23). Az OICA ugyanezt mondja, ti. hogy a felnőtteknek és értelmük használatára eljutott személyeknek csak akkor szabad beavató szentségeket kiszolgáltatni, ha már a keresztény közösség élő tagja. Vagyis az egyházi útmutatások szerint csak azután következik a szentségek vétele, amely már a megtért hitének és egyházhoz tartozásának kifejeződése (vö. EN 23; OICA). 160
