Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)

1990 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Bíró László - Brückner Ákos - Szegedi László - Tomka Ferenc: Teológiai-lelkipásztori napok - a remény jegyében

— családias: otthont nyújt a hívőknek és megtérőknek;

— a személy nem vész el benne, hanem megtalálja magát;

— missziós tudattal rendelkezik (az a közösség, amely nem hoz létre megtéréseket maga körül, illetve nem tudja befogadni a keresőket, megtérőket, nem evangéliumi közösség!);

— nyitott az egyház és az emberiség felé, stb. stb.

c) Diagnózis: Szinte minden lelkipásztor másként találkozik a közösség problémájával és feladatával. Másként a vallásos és másként a vallástalan faluban élők, ismét másként a városi lelkipásztorok, s köztük is másként azok, akiknél virágzó közösségek vannak, ill. akiknél mindez hiányzik. A különböző helyeken való teendők részletezése nem feladatunk. De alapelvként egyetértünk abban, — amit a zsinat óta az egyházi útmutatások egyöntetűen hangsúlyoznak —, hogy minden körülmények között, s minden lelkipásztori munka előfeltételeként, meg kell kísérelni a közösség kialakítását (vö. Papi Szolgálat és Élet 6; Ordo Initiations Christianae Adultorum; Catechesi Tradendae stb.) 6.

Néhány általánosan érvényes alapelvet próbáltunk megfogalmazni a közösséggel, annak létrejöttével kapcsolatban.

Hogyan alakult ki a keresztény közösség?

1. Általános alapelvek — A vezető oldaláról nézve mindennek előfeltétele: a) a közösségvezető is éljen magához hasonlókkal közösségben. (Aligha tud jó közösséget létrehozni az a pap, aki nem él paptársaival valamiféle testvéries közösségben.)

— A Szentírás szerint „minden közösség” Jézus Krisztus Atyjától származik a mennyben és a földön" (Ef 3,14—15); Isten hív meg „Fiának, Jézus Krisztusnak közösségébe” (1Kor 1,9). — Tehát minden keresztény közösség kezdete és feltétele a hit, a megtérés, az Istennel, Jézussal való elmélyült kapcsolat. — A közösség létrehozásának feltétele pedig, hogy ne csak az evangélium „elméletére” hanem annak megélésére vezessünk, s így megtapasztalják a kereszténység örömteli voltát.

— Imádkozzunk közössen a krisztusi közösség megszületéséért, érlelődéséért.

— Neveljük misszós tudatra, apostoli felelősségre.

— Neveljük egyháztudatra, az összegyházért való felelősségre.

— Hitoktatásunkban és minden lelkipásztori munkában az eddiginél nagyobb teret — időt — kell biztosítanunk az evangéliumi közösség kialakítása számára.

Hogyan? — Minden közösség modellje a Szentháromság, és törvénye a krisztusi mértékű szeretet („Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket...” Jn 15,12— 13). Mindenfajta együttléteink (hittanórák, énekkar, egyháztanács, stb) alapelvévé kell tehát válnia annak, amire a Szentírás meghív, hogy „mindenek előtt” a kölcsönös szeretet uralkodjék köztünk (1 Pt 4,8; vö. Mt 18,20)

2. Gyakorlati teendők — A lelkipásztorok tekintsék a közösség tagjait testvéreknek önmagukkal egyenlőknek; keressék a személyes találkozás lehetőségeit.

— Adjanak nekik feladatokat, hogy felelősségükre ébredjenek. (Pl. a hitoktatásban, liturgiában, egyházközségi munkacsoportokban: betegek, szegények öregek, családok gondozásában, nemhívők meglátogatásában stb.).

— Ápoljuk a testvéries baráti kapcsolatokat, illetve teremtsünk alkalmat, ahol a kapcsolatok kialakulhatnak. (Pi kirándulások, közös ünnepek — farsang, szilveszter, házassági évfordulók, stb. —megrendezése által. Ezeket rendezhetjük olykor kisebb, áttekinthető csoportokban, máskor az egész közösség számára.)

— Személyesen szólítsuk meg a közösség új tagjait, mutassuk be őket a régebbieknek vagy legalább néhánynak, bízzuk rá őket a közösség egy-egy régebbi tagjára, hogy zökkenőmentesen beilleszkedhessenek, s ne érezzék magukat idegennek.

153