Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 3. szám - KÖRKÉP - Baán István: A prófétai szellem támasztotta konfliktusok az első évezredben
Baán István A PRÓFÉTAI SZELLEM TÁMASZTOTTA KONFLIKTUSOK AZ ELSŐ ÉVEZREDBEN A korai századok: próféták, hitvallók. Az I. sz. végén vagy legkésőbb a II. sz. elején íródott Izajás mennybevitele c. keresztény apokrif panaszosan számol be a kor eseményeiről: „És hatalmas vita kerekedik majd az Úr eljöveteléről... És sokakat elhagy majd a Szentlélek. Nem lesz sok próféta azokban a napokban, sem olyanok, akik hiteles dolgokat mondanak, csak néhányan egy-két helyen... És lenézik majd az előttem volt próféták jövendöléseit, s az én látomásaimat is lenézik.” (Asc. Is. 3, 22-31 )1 Ez az apokaliptikus nyelven megfogalmazott kijelentés arra a jelenségre utal, hogy ebben az időben már érezhetőleg visszaszorulóban voltak az egyházban a próféták. A tisztség a „karizmatikus korban” gyökerezett, amikor is a vándorapostolok és -tanítók mellett a vándorpróféták egyházról egyházra járva magyarázták a múltat, értelmezték és elmélyítették a jelent és megjósolták a jövőt. Természetüknél fogva a jövendölések lehettek tágabb értelműek, amikor is a történelem nagy folyamatára vonatkoztak, vagy egyes személyek sorsára „szabottak”, mellyel figyelmeztették a testvéreket, mit tegyenek s mi az, amivel szakítaniuk kell.2 A helyi hierarchia fokozatos megszilárdulásával egyre inkább háttérbe szorult a prófétai tisztség, jóllehet a II. sz. végéig fennállt (pl. Szárdeszi Melitón is „próféta” volt).3 Már a Didakhé is utal rá, hogy egyes próféták visszaéltek a hívek nagylelkűségével, sőt előfordult, hogy karizmájuk határait átlépve bomlasztó tanokat is hirdettek. Ezért felhívja rá a figyelmet, hogy csak az a próféta szól a Lélekben, akinek erkölcsei azonosak az Úréval és aki úgy is cselekszik, ahogy tanítja.4 A prófétai tisztség megszűnéséhez azonban nem az vezetett, hogy a megizmosodó helyi hierarchia lehetetlenné tette a karizmatikusok működését - hiszen a püspökök között is akadtak bőven olyanok, akiknek különböző karizmáik voltak -, hanem a montánizmus, amely „új próféciaként” jelentkezett. A „frigiaiak” mozgalma azonosította a prófétaságot az extázissal, „misztikus fertőzés kapott lábra”, amely a II. sz. lelki forrongását kihasználva rigorista és heterodox tanok hordozójává vált. Ebben az esetben nem a prófétai szellem, hanem csak annak végletes kisarkítása vezetett konfliktushoz. A montánizmus diszkreditálta a prófétai tisztséget, s ha később is találkozunk a Nagy Egyházban pl. Cyprianussal, akinek víziói vannak, álmokat lát és jövendöl, mégsem viseli a „próféta” címét.6 Épp ez a tény mutat azonban rá arra, hogy maga a karizma nem tűnt le az egyház életéből. A prófétai szellem nem csupán a jövendölésben mutatkozik meg, hanem mindazokban a jelenségekben, amelyeket a „Lelket hordozó” híveknél tapasztalhatunk meg: az eszkatologikus reménység felfokozza bennük a vértanúság utáni vágyakozást és az önmegtartóztatás hivatását. A Krisztus melletti tanúságtétel egész folyamatát áthatja a Szentlélek működése: a tanúságtevővel együtt van a Szentlélek, aki nem engedi, hogy legyőzze a Sátán7; a hitvallót olyannyira lángra gyújtja a Szentlélek tüze, hogy már nem bírja magát türtőztetni, szinte már sietteti földi végét8és részesedik a Szentlélek romolhatatlanságában9. A vértanú szenvedésének szemtanúi haldokló testvérükben magát Krisztust szemlélik, a nagy és legyőzhetetlen harcost, akit a törékeny keresztény magára öltött10 s prófétai erővel jeleníti meg előttük Istennek hatalommal eljövő országát. Nem véletlen tehát, hogy ez az eszkatologikus dicsőség dicsfénnyel övezte azokat a hitvallókat is, akiket tanúságtételük és megkínzatásuk után valamilyen okból mégsem végeztek ki. A Traditio Apostolica szerint a hitvalló „már hitvallása által rendelkezik a presbiteri méltósággal”11. (Bár problémát jelent ennek a helynek az értelmezése, mert Hippolütosz szerint a confessoroknak nincs szükségük kézföltételre ahhoz, hogy elnyerjék a presbiteri méltóságot, de kézenfekvőnek tűnik az a magyarázat, hogy a római presbiter felfogása szerint a hitvalló már rendelkezik azzal a karizmával, amit a presbiter a szentelésben kap meg: a tanács Leikével, hogy segítse és kormányozza a 166
