Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 3. szám - KÖRKÉP - Baán István: A prófétai szellem támasztotta konfliktusok az első évezredben
népet - ti. Hippolütosz szerint ez a papi szolgálat lényege.)12 így érthető az is, hogy a confessor automatikusan nem lehet püspökké, csak ha kinevezik és fölszentelik azzá, mert saját karizmája nem elégséges a püspöki méltósághoz. A hitvallók tehát nem függetlenek a hierarchiától, de a bennük működő Paraklétosz erejében mégis sokszor szuverén módon járnak el, amikor pártfogásukba veszik az üldözések alatt elbukotta- kat. „Ajánlóleveleket” (libellus pacis) adnak nekik, s megkívánják a püspöktől, hogy az ezzel rendelkezőket vegyék vissza az egyházi közösségbe. Az idők folyamán az irgalomnak ilyenfajta gyakorlását a hitvallók „jogként” kezdik kezelni, ami egyre több súrlódáshoz vezet. Bonyolítja a helyzetet, hogy sokan voltak, akiket csak kisebb megpróbáltatások értek, de nem zártak börtönbe, csupán kigúnyoltak vagy házi őrizetbe vettek, mégis ugyanolyan bánásmódot igényeltek maguknak, mintha sok szenvedésen átment hitvallók lettek volna.13 Mások hitvallásuk előtt nem voltak ugyan a keresztény életideál megtestesítői, és szabadon bocsátásuk után ott folytatták, ahol abbahagyták. Előfordultak olyan esetek is, hogy egyes hitvallók nem is ismerték azokat, akik számára az ajánlólevelet kiállították, s ez alaposan rontotta jó szándékuk hitelét.14 A Decius-féle üldözés alatt éleződött ki a helyzet, mégpedig Cyprianus és a karthagói hitvallók között. A confessorok azt követelték az afrikai „pápától”, hogy feltétel nélkül, mindenfajta vezeklés mellőzésével fogadja vissza az általuk ajánlott elbukottakat az eucharisztia közösségébe. Cyprianus hallani sem akart róla. Erre a karthagói hitvallók római kollégáik támogatását igyekeztek megnyerni, de hasztalan. Afrikában szakadásra került sor. Nemsokára a római hitvallók a rigorista Novatianus ellenpápához csatlakoztak, de kisvártatva visszapártoltak Corneliushoz.15 Látható, hogy a hitvallókat nem az egyházfegyelem szigora vagy lazasága háborította fel, hanem az, hogy ősi, tiszteletbeli jogaik csorbát szenvedtek. Ebből az alapállásból kiindulva később is súlyos zavarokat okoztak. Amikor a diocletianusi idők alatt Alexandriában a Meletiosz csoportjához tartozó hitvallók feloldozták a bűnbánókat, már korántsem a prófétai szellemből fakadó irgalom dominált, hanem egy szűk réteg presztízse, amely az egyházban a belső megbékélés helyett megoszláshoz vezetett. Az üldözések befejeztével a hitvallói státus napja is leáldozott. A szerzetesség. A II. sz. lelki pezsgése adott lökést azoknak az aszketikus mozgalmaknak, amelyekben a szerzetesség gyökeredzik. A „monakhosz” szó klasszikus értelemben nőtlen aszkétát jelent ugyan, de a filológiai elemzés kimutatta, hogy eredetileg azt a személyt jelöli, aki egészen, megosztás nélkül Isten szolgálatába áll, olyan valaki, akinek személyisége Istenben „egységesült”.16 Mára vértanúk önfeláldozásában is ez a maradéktalan önátadás nyilvánult meg, amely a Szentlélek működése nyomán bontakozott ki a keresztényben. Nem véletlen tehát, hogy benső rokonság fűzi a vértanúhoz az aszkétát, s az üldözések megszűnésével a szerzetesség vállalja magára a mártírum folytonosságát. A szerzetes hivatástudatát csak fokozta az a tény, hogy a konstantini béke beköszöntével az egyház a birodalomban feladta a világgal szembeni radikális szembenállását, és egyre többen látták az elvilágiasodás veszélyét. A szerzetes prófétai küldetéstudattal vonul el a világtól: jellé kell válnia, az önmegtagadás által kell tökéletesen alkalmassá tennie magát a kapott karizma kamatoztatására, hogy életével hívja fel a világ figyelmét: Isten Országa köztünk van. A szerzetesek legtöbbje az egyszerű, tanulatlan keresztények soraiból került ki. A róluk szóló számtalan történetből hadd idézzük jellemzésükre Szerapion atya esetét.17 Alexandriában találkozott egy didergő szegénnyel. Azt gondolta magában: „Hogy lehet az, hogy én, aki aszkétának számítok, inget hordok, miközben ez a szegény vagy inkább Krisztus megfagy?! Ha hagyom meghalni, az ítélet napján biztosan egy gyilkosnak kijáró ítéletet kapok.” Azzal levetkőzött és a szegénynek adta a ruháját. Aztán leült, hóna alatt azzal a kis evangéliumoskönyvvel, amit mindig magánál hordott. Arra ment egy rendőr, s amikor meglátta, hogy meztelen, megkérdezte: „Szerapion atya, ki vetkőztetett le?” Mire ő elővette a kis evangéliumot és azt mondta: „Ő vetkőztetett le!” Majd felkelt és találkozott valakivel, akit azért tartóztattak le, mert adósságba keveredett, és nem volt miből kifizetnie. Szerapion eladta az evangéliumos167
