Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Giczy György: Érdek, érték, éthosz. A korporatizmusról az egyház és a társadalom viszonyában
vehetne részt a szocializáció roppant bonyolult, minden állampolgárra igényt tartó folyamatában. Ha nincs társadalom, akkor létezhet-e az egyház? Ha a társadalmi rend nem tart igényt az egyház igazolására, „szentesítésére”, akkor mi szükség lehet az igazolás legfelső szintjére, a jelenségeket átfogó értelmezésre, vagyis a világnézetre? Közösség és társadalom nélkül azonban az emberek nem tudják eljátszani társadalmi szerepüket. A szerepet közvetítő közösségi lét hiányában állandóan elvétik az elvárások megszabta viselkedési sémát, szocializálódásuk szinte lehetetlenné válik. Rendező elv híján a sajátjuk helyett „egymás szerepét játsszák” (J. M. Keynes), - ahogy a társadalomét az állam, az államét a társadalom s mindkettőjét az egyház. Az állam és a társadalom szétválaszthatatlanságával kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy eredetileg, a szó szoros értelmében vett rendi államok viszonyai között az egyház közelebb állt a társadalomhoz, mint az állam. (Még akkor is, ha az egyház az állam közvetlen szentesítésére is vállalkozott.) Eleinte a vallás határozta meg a társadalmat, viszonyukat csak a szekularizáció fordította meg: a meghatározott meghatározóvá lépett elő. Hogy ez csak a társadalmi igény szintjén jelentkezik vagy a megvalósulás eredményeit is a magáénak mondhatja, túlhaladja ennek a vizsgálódásnak a kereteit. Annyi azonban bizonyos, hogy most már az egyháznak kell ragaszkodnia a szekularizáció eredményéhez, az állam és az egyház szétválasztásához. Anélkül, hogy visszakívánnánk az egyház és társadalom kezdeti viszonyát, a társadalmi rendet kozmikus renddel történő igazolás naiv, de ugyanakkor szilárdnak mutatkozó meghittségét, egy lényeges különbségre mindenképpen rá kell mutatnunk. Ez pedig a korporáció és a legitimáció lényegbe vágó különbsége. Eredetileg ugyanis az egyház legitimáló szerepéről lehetett beszélni, a korporatizmus megvalósításához azonban nincs szükség semmiféle legitimációra. A legitimáció még meg akarta magyarázni a társadalmi valóságot, bensőleg elfogadtatni a fennálló rend törvényességét és igazságát, ideológiai alapokra helyezni a politikai hatalmat. Ámde az államhatalom konstruálta érdek-hierarchia minden magyarázatot fölöslegesnek vél, hiszen megfelelő szakismeretek híján az egyén amúgysem közeledhet hozzá kellő kritikával. A hatalom gyakorlása a politikusok és gazdasági szakemberek gondja. Az egyénnek meg kell elégednie azzal a „magyarázattal”, hogy az össztársadalmi érdek egybeesik a saját érdekével. Vagyis a korporatizmus elfogadása és szolgálata az egyén saját jól fölfogott érdeke. Ha az individuum azonosulása megtörtént, a részletkérdéseket már az intézményrendszerre bízhatja. Csakhogy ebben maga az egyén is fölőrlődik, megszűnik. Neki még az a reménye sincs, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. A korporatizmus elfogadtatásában nem a legitimáció, hanem a manipuláció játszik döntő szerepet. Hiszen azt kell igazolni, ami korántsem ésszerű; azt kell integrálni, ami logikailag végső soron igazolhatatlan. Választási lehetőséget teremteni ott, ahol már minden eldőlt. A SZABADSÁG ÉTHOSZA ÉS AZ INTÉZMÉNYEK. „Társadalmi értelemben a szabadság jelentése messzemenő védelem az egyén és a társadalom manipulációjától..., az egyén lehetőség szerint tudatos részvétele a társadalmi kibontakozásban..., az egyénnek nyújtott társadalmi segítség, hogy megvalósíthassa a személyes szabadsághoz tartozó vallásszabadságot is.”7 K. Rahner arra hívta föl a figyelmet, hogy a kereszténység föltételezte teremtményi szabadság megvalósulási területe a társadalom. A történelmileg változó szabadságterületet a manipuláció határolja. Habár a szabadság „természete szerint” a teljességre törekszik, a valóságban, a társadalmi viszonyok között mindig csak bizonyos területet mondhat magáénak. Ebben az értelemben a szabadság szükségképpeni körülhatárolását végző manipuláció ellentmondásos fogalom.8 Mivel a szabadság és a manipuláció viszonya történelmi, azaz változó, ezért konfliktusuk - ha feltételezzük a fejlődést - csakis a szabadság javára rendeződhet. Ebben a haladásban bizakodó, optimista felfogásban alapvető szerepet játszik a teológia eszkatologikus idő-értelmezése, amely a történelmet - megtorpanásai, sőt visszalépései ellenére - előrehaladó 90
