Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Giczy György: Érdek, érték, éthosz. A korporatizmusról az egyház és a társadalom viszonyában
folyamatként szemléli, azaz a végső beteljesülés reményével. A keresztény történelem-felfogás azonban éppen eszkatologikus távlata miatt merőben különbözik a manipuláció ellen és a szabadságért folytatott harc immanens győzelmébe vetett hitétől.9 Ez viszont nem zárja ki azt, hogy a keresztény ember eszkatologikus reménnyel vegyen részt a társadalmi szabadságért folytatott küzdelemben. „A társadalomban a keresztény embernek akarnia kell a szabadság és a manipuláció közti viszony szakadatlan megváltoztatását, és ezért kell dolgoznia és küzdenie, mivel a tett magának az eszkatológiai reménynek a szükségképpeni közvetítése, ha a keresztény remény nem akar puszta ideológia lenni.”10 Ilyen értelemben a kereszténység forradalmi ideológia is, csakhogy nem egy meghatározott és már megvalósult forradalomé. És ez akkor is elidegeníthetetlen keresztény meggyőződés, a vallásos világ-értelmezés végkövetkeztetése, ha maga az egyház a konkrét történelmi szituációkban nem ennek megfelelő szerepet játszott. Az viszont igencsak kétséges, hogy az elmélet helyességével menthető a társadalmi gyakorlat hiányossága. Ezért sújtja sokszor az egyházat is a bizalmi válság ódiuma. Az egyházban való szabadság vizsgálata az egyházi intézmények manipulativ jellegének felismeréséhez vezet,12 s a manipuláció mértékét itt sem csak a szükségesség határozza meg. Magától értetődő, hogy a korporatizmus viszonyai között még nehezebb a szabadság helyzete. Talán meglepőnek tűnik, ha ebben a vonatkozásban Hegelt idézzük, de könnyen belátható, hogy a német filozófus társadalombölcseleti rendszere a korporatizmus egyik legelső és legkimerítőbb összefoglalása. Mert a filozófiatörténetben talán Hegel áldozta föl a legkönnyebben az egyént, s minden bajok forrásának az egyediséget tartotta. Azt állította, hogy az egyéni érdekek teremtette általános anarchiában a szabadság elve - „az irányított azonos az irányítóval” - nem valósítható meg tökéletesen, „mert a kormány nem tudja megszüntetni az egyéni érdekek közti konfliktusokat.”13 Ha „a közérdek sohasem eredeztethető az egymással versengő és küzdő egyének akaratából”, akkor „az államnak kell magára vállalnia az anarchikus társadalmi és gazdasági fejlődés megfékezésének szerepét.”14 Hegel éppen csak azt felejti el, hogy ebben a rendszerben miként érvényesül a szabadság elve. Mert szabadnak csak a kormányt vagy magát az államot lehetne nevezni, az embert aligha. A szabadság azonban tényleges veszélyeztetettsége ellenére alapvető követelmény marad a jóléti társadalmak korporativ berendezkedéseiben is. A társadalmat ugyanis sokféleképpen föl lehet építeni, szabadság nélkül azonban lehetetlen. A szabadság nem valami időleges tényező, a forradalmárok passziója, hanem az együttélés legelemibb feltétele. Az akarat szabadsága nélkül nincs felelősség,15 vagyis lehetetlen a felelősségre vonás is. Nincs se erkölcs, se jog-csak hatalom. Csak a manipulációt megtestesítő intézmények. De vajon mi várható intézményrendszerünktől? - Nem kell túlságosan megerőltetni történelmi emlékezetünket, hogy felidézhessük azt az időszakot, amikor „a hagyományos és szerves közösségi formák felszámolódtak, és jobbára elidegenült intézményes-szervezeti kötelékeknek adták át a helyüket, mindinkább felerősödött egy elvont .kollektivisztikus’ ideológia hangoztatása”16. És sajnálatos módon ennek felismerése nem is pusztán az emlékezet alapján lehetséges, hanem részben a jelen tapasztalata alapján is: „Még nem támogatjuk kellőképpen az állampolgári felelősséget és politikai kezdeményezést; bizonytalan az állampolgár politikai szerepe, egyesülési lehetősége, az állami és társadalmi szervezetekhez fűződő viszonya. Feszültségek forrása, hogy az egzisztenciális helyzet és az érvényesülés lehetőségei túlzottan a hivatali hierarchiához kötődnek; emiatt a konstruktív kritika többnyire civil kurázsi, egyéni elszántság, néha hősiesség dolga.”17 „Az eltúlzott hivatali szemlélet nehezen tolerálja a közmegegyezést, eleve konszenzust követel olyan ügyekben, amelyekben a társadalom vagy a helyi közösségek egységét alternatívákról folyó vitákkal és többségi akaratot kifejező választással kellene elérni.”18 Végül azt is figyelembe kell vennünk, hogy „a szocializmus politikai intézményrendszere elméletének és praxisának centrumában a párt áll”19. „A párt a politikai főhatalom hordozója”, s ugyanúgy „politikai stabilitásra törekszik, mint minden hatalom.”20 Viszont „a pártra is hatnak az elkülönült 91
