Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Kamarás István: Hitélet és közélet
gek közé. A hites ember hiteles ember. Isten a hitelezője, Tőle kapja a Talentumokat gyarapításra és továbbadásra. Adós, s adásra kötelezett. A hites embert a többiek hitelesíthetik. A „kezdetben volt a kapcsolat” újabb és újabb kapcsolatokra kötelezi a keresztényt, aki eredendően közéleti ember, mert nem rejtheti önmagát (mint világító jelet) véka alá. Persze a közéletiségnek és a politizálásnak sokféle formája van, a sokféle karizmának és állapotbeli kötelezettségnek megfelelően: a pusztába kivonulástól a politikai mozgalmakban való részvételig. Hogyan viszonyulnak a katolikus egyház (elsősorban fiatal) tagjai a közéletiséghez (elfogadják-e a közéleti szerepeket, s ha igen, milyeneket)? Milyen beállítódásokkal, véleményekkel és kezdeményezésekkel találkozhat a szociográfus berkeinkben? Milyen irányelveket és feladatokat lehetne ezzel kapcsolatban megfogalmazni? Ezekre a kérdésekre keresem a választ. BEÁLLÍTÓDÁSOK ÉS VÉLEMÉNYEK. Nemrégen félszáz 15-50 éves katolikust (többségük tanuló és szellemi foglalkozású, kétharmaduk egy dunántúli kisvárosban él) kértem arra, hogy nevezze meg három legfontosabb célkitűzését. Legalább tízen említették az erkölcsi megalapozást, az értékrend kialakítását és az értékek közvetítését, a családi életet és a fiatalságra való odafigyelést; több mint öten a kultúra terjesztését, a mindenkire kiterjedő odafigyelést, az oktatás és nevelés megreformálását, s legalább hárman a nemzeti identitás erősítését, a társadalmi igazságtalanságok elleni fellépést, a munkaerkölcs megszilárdítását, a beszédkultúra fejlesztését, a szellem és a tudás becsületének emelését, a hátrányos helyzetű rétegek segítését. Bár a közügyek iránti nyitottság (pontosabban nyitódás) jelentős mértékben erősödött a néhány évvel ezelőttihez képest, a kifejezetten közéleti és politikai jellegű célkitűzések aránya azonban meglehetősen alacsony volt: a társadalmi igazságtalanságok elleni fellépésen és a hátrányos helyzetűek megsegítésén kívül ketten-ketten a demokratizmus elmélyítését, a keresztény érdekképviseletet és a bátor véleménymondást, egy-egy válaszoló pedig a nyilvánosság erősítését, a társadalom irányításában való részvételt, a kisebbségek védelmét, és keresztény párt alapítását említette. 120 bázisközösségi tag beállítódását és véleményét ismerem a hitélet és a közéleti viszonyát illetően. Kétharmaduk magatartása elutasító, egyharmada pozitív. Az elutasítás érvei eléggé különbözőek: nem érdekli a politika, elveivel ellenkezik a politizálás, nem érez elég teret a keresztények számára a politizáláshoz, a politikát a számára ellenszenves politikai erőkkel (vagy a „hatalommal”) azonosítja, a politizálás fontosságát másod- s harmadrendűnek érzi más feladatkörökhöz képest. A pozitív választ adók magatartását ilyen megnyilatkozások érzékeltetik: a „passzív ellenállás is politizálás”, a „munkahely is közéleti szintér”, „kisközösségbe bevonni embereket, ez is közéleti tevékenység”, a „politikát csak a keresztény csinálhatja tisztességesen”, „igazán keresztényként élni a nyilvánosság előtt, ez is politikai tett”, „ha valami jót ki lehetne vívni, én is politizálnék”, „a politika a szeretet hatalmára kell, hogy épüljön”, „a kultúra és az értékek védelmében politizálok”, „nem lehetünk közömbösek, hiszen az egyház élete is függ a hatalom politizálásától”. A „Hogyan látja szocialista társadalmunkat?" kérdésre adott leggyakoribb választípusok a következők: itt minden el van rontva, általános az értékvesztés, nem szocialista, csődben van, nem demokratikus, erkölcsi válság van, fogyasztói mentalitás uralkodik, gazdasági válság van, embertelen rendszer, a jó elvek nem működnek. Az összkép egyértelműen elmarasztaló, ellenvélemény eléggé ritka. Amíg a „rázósabb” kérdésre mindenki, a „Milyen változásokat tartana szükségesnek?” kérdésre csak a kérdezettek fele válaszolt. A legtöbben a piacra épülő gazdasági rendszerben,a többpártrendszerben, a potens vezetőkben, a demokráciában, a nagyobb szabadságban, a jobb iskolarendszerben, az istenhit legalizálásában, a sajtó- és szólásszabadságban, a „mindenkit a megfelelő helyre” -elv megvalósításában, az erkölcsi értékek visszaállításában, a családi élet központba állításában, a népképviseleti országgyűlésben, az értelmiség megbecsülésében, a bürokrácia felszámolásában és a szellemi megújhodásban látják a legfőbb gyógyírt. A kritikában tehát nincs hiány, az elemzésben, az értelmezésben és a terápiajavaslatokban már annál inkább. A rossz közérzet nem párosul állampolgári önérzettel. Az apolitizmus is választható és védhető magatartás legyen, hiszen a politikán kívül annyi 76
