Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Kamarás István: Hitélet és közélet
szép más dolog van a világon, véli éppen a politológus. Éppen keresztény körökből hozhatnak pozitív példákat a „konstruktív apolitizmusra”1(a családot, kisközösséget és személyiséget építő és gyógyító keresztények példáját), ám vajon ők vannak-e többen vagy a „magánzók”, az összkomfortos remeteségbe visszahúzódó, az idők szava elől az „életszentségbe” menekülők, az odanyújtásra rendelt kezet tüntetőén imára kulcsolok? Félek, az utóbbiak. A keresztények többsége még csak viszonyba sem kerül a közügyekkel. Még akkor sem, ha személyében a közt sértik meg, mert a legtöbb esetben sértődötten vagy álalázattal visszavonul magánfájdalmába. A vallásos emberek többsége csupán igénybe veszi az egyházi szolgáltatásokat, s még a keresztényekkel sem vállal közösséget. Önkörben, belvilágban élnek, és nem tudatosan választják a bensőséges- séget a „nyüzsgéssel” szemben, mint egyesek, akikről már el lehet mondani, hogy valamiképpen viszonyulnak a közügyekhez. Van egy másik réteg, akik „nem tudják, de teszik”, akiknek élete kettéhasad a hétköznapi világiságra és a vasárnapi vallásosságra. Hétköznap akár még közéleti fellépésekre is vállalkoznak, ám azt nem keresztényként teszik, mint ahogyan nem keresztényként művelődnek, üzletelnek és udvarolnak. A közéletre nemet mondóknak legalább tucatnyi típusával találkoztam vizsgálódásaim során, ezek közül a következőkkel nagyobb számban: - akik a politizálást és a közéleti szereplést a bűnös vagy gyanús világi dolgok közé sorolják, s félnek, hogy bemocskolódnak tőle; - akik úgy érzik, sokkal fontosabb feladataik vannak (legtöbben a családot eml ítik); - akik félnek, hogy a manipuláció tárgyává, eszközzé válnak; - akik félnek, hogy az egyháznak ebben a tekintetben ma még nagyon kevés a mondanivalója-, - A politizálás a hatalom területére vezet, ez pedig a sátáné; - akik egyszerűen félnek, félnek attól, hogy rövid tűrés után majd elbánnak velük; - akik azt gondolják, ez a felső hierarchia dolga; - akik úgy vélik, az egyház mindahányszor rosszul vizsgázott, amikor politikai szerepet vállalt; - akik azt gondolják, a közéleti szereplés különleges felkészültséget és szaktudást igényel, amivel a keresztények még kevésbé rendelkeznek, mint a többiek; - akik egyelőre csak a megfigyelő szerepére vállalkoznak, mert még megerősítést és biztosítékokat várnak; - akik a politikával a missziót állítják szembe. Kérdés számomra, hogy ebbe, vagy már a másik, a közéletre igent mondók kategóriájába sorolhatók-e azok, akik csak imádkozni hajlandók a közügyekért és a közügyek felvállalóiért. Mellébeszélés és hathatós támogatás is lehet a „csak imádkozás”, ezt alighanem csak a címzett döntheti el. A pozitív választ adók is sokféleképpen képzelik el a közszereplést. Vannak köztük szép számmal,- akik úgy érzik, már életpéldájukkal, állapotbeli kötelezettségük teljesítésével is politizálnak, vagyis egyszerűen azzal, hogy jó keresztények; - akik csak a kis ügyekben érzik magukat kompetensnek (felszólalnak a szülői értekezleten, a lakógyűlésen, szólnak az ABC-áruház vezetőjének, ha elfogy a tej zárás előtt egy órával); - akik úgy érzik, előbb a saját házuk előtt kell söpörniük, s egyházuk közügyeiben próbálnak meg résztvenni; - akik számára a politizálás elsősorban a szociálpolitikát, a pszichohigiénés állapotok javítását jelenti; - akik számára a közélet színtere elsősorban a kulturális élet; - akik a közéletre igent, a politizálásra nemet mondanak; - akik amúgy nem hajlandók politizálni, de úgy érzik, égyes akciókban részt kell venniük; - akik számára a közügyek a helyi ügyek, s „országos” ügyekben már nem érzik magukat otthonosaknak; - akik számára politizálás a keresztények érdekvédelme-, - akik értékek védelmében bárkivel, bármilyen formában szövetségre lépnek; - akik „keresztény politika” kialakítását, keresztény pártok megalakítását tartják szükségesnek; akik az egészet szem előtt tartva vesznek részt a szerintük fontos részkérdésekkel foglalkozó mozgalmak, pártok tevékenységében, azok élő lelkiismereteként, keresztény kontrolijaiként. Vannak sokan, akiket még mindig a fortélyos félelem igazgat és bénít. Vannak már szép számmal olyanok is, akik úgy érzik, sem félni, sem veszítenivalójuk nincsen. Ez utóbbiak között vannak, akik Krisztus atlétáiként, s vannak, akik Krisztus aszkétáiként 77
