Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 2. szám - Szennay András: Helyünk e hazában
előbb-utóbb agresszívvá válik. Ez a félelem, ez a gyanakvás mindig a gyengeség jele. A gyengék így árulják el saját sebezhetőségüket. A keresztény ember nem a félelem, hanem a nyitottság, bizalom s ebből következően a reménység embere. Ez a remény nem egyszerűen csak bizakodás, esetleg evilági eredményeket váró optimizmus. A hívő keresztény sohasem válik irreálisan optimistává. Nem, mert hitéből forrásozó reményben él. És ebben a reményben benne foglaltatik az is, hogy VALAKI, embernél mérhetetlenül nagyobb hatalmasság gondunkat viseli, hogy szeret minket. A mi reményünk nincs ellentétben a józansággal, reális nézéssel, bár nem „számító” magatartás. Sőt, a józan felmérés, saját környezetünk nehéz helyzetének, netán a kiúttalanság látszatának számbavétele sem zavarja meg. A valóban hívő embereknek ezek a nehéz helyzetek reményét nem csökkenthetik, olykor még erősítik, serkentik is. Mert hívő meggyőződéssel vallják, hogy van égi Atyjuk, aki gondot visel rájuk. - Ez a remény értékes gyümölcsöket is terem: mindenekelőtt a megbékélést, belső kiegyensúlyozottságot, jóllehet „bőrén érzi” a nehézségeket, a feladatok súlyát. Azután: hadat üzen a defetizmusnak, a csüggedésnek. Nem engedi, hogy a keserűség vegye hatalmába, hogy a bosszúállás, számonkérés törekvései hatalmasodjanak el az emberen. Hogy konkrétabbak legyünk: mi, ennek az országnak katolikus polgárai, reméljük, hogy egy olyan társadalmi közegben, mely önmagát akarja megújítani, a nagy többség, netán mindenki arra a meggyőződésre jut, hogy a keresztény hívők erkölcsi-szellemi-fizikai támogatása nélkül ez a vállalkozás lehetetlen. S reméljük azt is, hogy e hitünkből fakadó s reménységtől éltetett törekvésünket nem fogják többé korlátozni, nem akarják „ elaltatni”, sőt, igénylik azt s előmozdítják. Végső soron elmondhatjuk: ha a keresztény embereknek társadalmunk szolgálatáról és felelősségéről szólunk, olyan ember- és társadalomformáló energiákra tudunk rámutatni, melyeket nem lehet erőszakkal sem palackba rejteni, sem gettó-világba száműzni, sem pedig semlegesíteni. Ezeknek a sajátos energiáknak birtokában kívánunk közreműködni önmagunk és környezetünk krisztusi szellemben való s egyben korszerű társadalmi megoldásokat is kereső, vállaló alakításában. E felismerés nyomán oly össztársadalmi tudat ébresztésénél és fejlesztésénél tudunk közreműködni, mely megfelel mind a reális elvárásoknak, mind a krisztushitből fakadó követelményeknek. Célunk nem az, hogy másfajta ideológiák ellen küzdjünk, ugyanakkor a világnézetek egészséges vetélkedőjén egyenrangú ellenfélként (és nem ellenségként) kívánunk részt venni. Az csak természetes, hogy ezen a vetélkedőn mindegyik félnek azonos „fegyverzetben” van joga részt venni, azaz a nevelés, oktatás, hírközlő eszközök stb. egyenlően álljanak ott és itt rendelkezésre. Ettől a vetélkedőtől egyetlen politikai rendszernek, pártnak vagy ideológia képviselőinek nem szabad félnie. Ha ezt tenné, ha félelemről és szorongásról tenne tanúbizonyságot, ha agresszívvá válnék - vesztett csatába kezdene, nem lenne képes komoly erkölcsi tekintélyre szert tenni. Ha akár az egyén, akár egy csoport, vagy ha tetszik, hát párt képtelen lenne az élet adta konfliktusokkal élni, ha nem képes azokkal lojálisán és törvényes módon szembesülni - saját szellemi-erkölcsi alacsonyrendűsé- géről tenne tanúságot. Egy, a szocializmus építését zászlajára tűző állam csakis úgy gondoskodhat saját jövőjéről, ha a világnézetek és a különféle társadalmi modellek színes palettáját eleve nem szürkíti el, ha a szellem erejéről tanúskodó erőket nem fojtja a bűvös palackba. Mert ez utóbbi esetben elég lenne egy gyermek ereje ahhoz, hogy az elfojtott, gúzsba kötött erőket kiszabadítsa s azok óriássá, netán fenyegető óriássá nőjjenek. Élet- és társadalomtervezést csakis hosszabb vagy hosszú távon lehet elképzelni. Ez vonatkozik hívőre és nem hívőre, magyarra vagy bármely ország polgárára, a kapitalista vagy szocialista modellt elfogadó emberekre egyaránt. Éhhez a hosszú távú, nagy energiák latbavetését igénylő munkára kell hazai társadalmunkban minden becsületes embernek vállalkoznia, ezt a munkát kell felelősen végeznie. Az a keresztény, aki e hazában él és szereti népét, hazáját, a jelen kritikus időben sem „páholyból” nem nézheti az eseményeket, sem nem állhat be felelőtlenül a 68
