Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 2. szám - Szennay András: Helyünk e hazában
maga mögött felsorakoztatni. Nem, mert e jelszavak hangoztatói olyan értékekkel szálltak szembe, melyek sohasem válnak „idejét múlttá ” vagy épp „elhasználnáHa elmulasztanánk szeretni hazánkat és népünket, ha elfeledkeznénk Istenről, ki és mi maradna számunkra, akit vagy amit valóban és mélyen tisztelni, szeretni tudunk? Történjenek bár hazánkban ma is egymásnak ellentmondó események, találkozzunk bár ma is széthúzással, pártoskodással, a végső karasztrófától mégsem félünk. Nem, mert hazaszeretetünk és hitünkből fakadó, a valódi erkölcsi értékek felé forduló, azokat képviselni kivánó életünk lesz az, ami a jelentkező megosztottságot képes lesz feloldani, a mai sokféleség és sokszínűség közepette az egységet helyreállítani, a jelentkező széthúzást vagy szembenállást egybekovácsolni. Ha említett közös, ősi nemzeti értékeinket hagynánk veszendőbe menni, ha a kölcsönös lojalitást nem tudnánk gyakorlattá tenni, akkor társadalmunk, népünk látná-esetleg katasztrófához vezető - kárát. Számunkra, hívő keresztények számára hazánk, népünk sorsa soha nem volt és nem is lehet közömbös. Isten itt, ebben az országban ad számunkra küldetést, állít feladatok elé. Itt kell Krisztus szeretetéről, ha szükséges, az ő szeretetből vállalt szegénységéről és szenvedéséről tanúságot tennünk. „Agitációs " feladataink nincsenek, de ha elfeledkeznénk tanúságtételünk, küldetésünk fontosságáról, vállalásáról, súlyos mulasztással vétkeznénk. Hittől távol álló vagy hitetlen környezetünk számára kell „élő katekizmussá" válnunk. Nem maradhatunk a saját magunk által készített vagy épp reánk kényszerített „csigaházban”. Csak akkor válhatunk élő „magyar egyházzá", ha a Krisztus által kirótt feladatokat, adott küldetést itt, e hazában vállaljuk és végezzük. Jól tudjuk, ez nem annyit jelent, hogy az íróasztalnál, a munkapadnál, a katedrán, vagy épp az üzletekben munkánk végzése helyett imádkozzunk. Mindent a maga helyén és idejében... Ugyanakkor az a meggyőződés lelkesít és serkent -sez a mi mérhetetlen nagy gazdagságunk és erőforrásunk hogy bármi jót, értékeset teszünk, azt sajátos motiválással, Isten és emberek iránti szeretetből, áldozatvállalásból, saját lelkiismeretünkből fakadóan végezzük. Önmagunk, társadalmunk és Isten előtt vállalt felelősségünk tudata mindig a jobb, lelkiismeretesebb helytállást követeli tőlünk. Kétségtelen, hogy nekünk, hívő keresztényeknek sincsenek napjaink súlyos problémáira „patent" receptjeink, javaslataink. Ugyanakkor felelősen saját „keresztény alternatívánkat” tárjuk társadalmunk elé. így például, ha igaz, őszinte ember módján, és nem képmutatóként, oppurtunista haszonlesőként viselkedünk; ha szolgai alkalmazkodás és meghunyászkodás helyett civil kurázsiról teszünk tanúságot; ha alaposak és nem felületesek vagyunk; ha felelősséget vállalunk és azt nem mindig másokra hárítjuk, ha a gyilkos bizalmatlanság helyett a bizalom légkörét terjesztjük; ha áldozatkészek vagyunk és nem anyagi vagy hatalmi érdekeket védő, önző emberek. Mindez - és sok minden egyéb - pozitív helytállást és nem szembenállást követel tőlünk. Szembenállásra, tiltakozásra csakis ott kerülhet és kerüljön sor, ahol istenhitünket, hazaszeretetünket és az e kettőből fakadó következményeket akarnák háttérbe szorítani, elfojtani, ahol szellemi-lelki szabadságunkat akarnák gúzsba kötni. Az csak természetes, hogy szavunkat mindig fel kell emelnünk, ha a hivatalos vezetés képviselői nem ismernék el egyenjogúságunkat és egyenrangúságunkat, akár a közéletben, akár a nevelés-oktatás vagy egyéb fontos területen. Röviden: mi, katoliklis keresztények csakis akkor járhatunk-kelhetünk, dolgozhatunk, élhetünk jó lelkiismerettel e hazában, ha egyrészt kivesszük részünket a közös, felelős, jövőnket építő munkából, másrészt megköveteljük, hogy ehhez a munkához az élet minden területén meg is adják a jogot. A rátermetteknek, a keresztény felelősségtudatból és a szükséges hozzáértés birtokában legjobbat nyújtani kívánóknak még a politikai és gazdasági vezetésben is. Mindeme óhaj és megállapítás mögött nincs semmiféle „türelmetlenség". Egyébként is, aki türelmetlen, gyanakvó, az fél. Aki türelmetlenségében, gyanakvásában erőszakhoz folyamodik, az még jobban fél. Aki folytonosan attól fél, hogy elveszíti hatalmát, szerzett vagyonát vagy, hogy megszűnik ideológiai monopolhelyzete, az I >z 67
