Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 4. szám - KÖRKÉP - Barsi Balázs: A jövő papjainak prófétai tanúságtétele
Ez a születés sohasem jelent kiszakadást az anyaméhből, távolodást az élet forrásától, hanem egyre mélyebb beleszövődést a teremtő Isten „méhébe” és egyre gyorsuló áramlást az élet forrásának középpontjába. Ez az új testvériség egyazon életnedvekkel való táplálkozás (szőlőtő-szőlővesszők, Jn 15,5). Az új élet tehát mindenestől közösség (kommunió) a Szentháromsággal és egymással. A keresztény hit legalapvetőbb, sokszor ki sem fejezett állítása, hogy éppen ebben teljesedett be a profetizmus, amely Ábrahámmal kezdődött. Próbáljuk meg elhelyezni a profetizmust a kozmosz történetében. Ha most az üdvtörténet végső korszakában élünk, és ha ez minden embert érint, ha Jézus Krisztus nemcsak az egyház ura (Efezusi levél), hanem a kozmoszé is (Kolosszei levél), akkor nem szabadna a prófétaságról sem kozmikus távlatok (évmilliárdok és fényévek távolsága) nélkül gondolkodni, mintha az egyedül Izrael és az egyház belső ügye lenne, vagy legföljebb a humánumot érintené, nem pedig a kozmoszt és annak jövőjét. A profetizmus, amelynek legvégső és legteljesebb megnyilatkozási formája Jézus Krisztus egyháza (még akkor is, ha nem jutott el a teljességre), valójában szerves része az egész teremtésnek. De miben, hol érintkezik az Ábrahámmal elkezdődött profetizmus a világtörténéssel (nem folyamatot mondok, mert az félreérthető a gnosztikus kicsengés miatt)? Az élet megjelent (Un 1,2) a földön. Kezdetben talán egyetlen sejt. Aztán információk csapódtak bele (vagy voltak beletáplálva) és egy olyan szédületes evolúció indult, amelynek - úgy tudjuk - a csúcsán ott áll az ember. Természetesen ezek, az anyagban és az élővilágban levő információk nem az anyagtól vagy az élővilágtól valók, mert az anyag nem magától van, következésképpen az élet sem. Itt a földön semminek sincs élete önmagában (Jn 5,26). A világ nem adottság, natura, természet, hanem creatio, teremtés, ajándék. A bontakozás a Teremtőtől való információk szerint történik, a vagy eleve belehelyezett, vagy belécsapódó információk alapján. A sejt osztódik, az élet bontakozik. Ami lemarad - megreked vagy elpusztul. Nem kérik a beleegyezését. Ez a tisztán passzív befogadás. A kozmoszban, a földön egyszer csak kigyullad az éntudat. Nyilván az „én” nincs „te” nélkül. Újabb Istenre-nyílás keletkezett ebben a hatalmas fejlődő világban. Az éntudat kigyulladása ma is csak lehetőség a kis csecsemő életében. Ha nincs aki előbabusgatja belőle (ha állatok nevelnék fel), soha nem jut olyan öntudatra, amely méltó erre a névre. Kezdetben egyes szám harmadik személyben beszélünk magunkról, átvéve mások rólunk mondott állításait („A Jancsika elesett”). Csak mások sokszoros, szeretetteljes kérésére használjuk az „én” megjelölést anélkül, hogy sejtenénk annak misztériumát. Ki babusgatta elő az éntudatot a legmagasabb fejlődésre jutott állatból? Erre a kérdésre válaszolván nem szabad szélhámoskodnunk mennyiségi és minőségi fogalmakkal! Isten hívta Ábrahámot. Ez a hívás, mint minden további isteni hívás, teremtő erőt közöl. A nemlétből a létbe, az öntudatlanságból az éntudat verőfényére, az embergyermekségből az istengyermekségre. - Az ember azonban elbukott a szeretet és a szabadság próbatételén. Isten együttműködést kért tőle, ő azonban autonómiát akart a szó infernális értelmében (az autonóm „én” a kárhozat, mert nincs értelme létezésének). Isten azonban nem hagyta el az embert. Ábrahámot megszólítja. Beleegyezését kéri egy közösen folytatandó történelemhez a nemzetek közepett a nemzetekért. - Ezzel a fejlődés új szakasza indul el. Nem ismerjük az előtte levő próbálkozásokat, és így azok maradványait sem tudjuk helyesen értékelni. Tény, hogy Ábrahám „mutáns" a fajban. Szabadon belement egy olyan Isten-ember drámába, mely most már kizárólag a személyes szeretet szabadságának légkörében folytatódik.1 Isten információkat (tudást) és áldást (élettöbletet, majd kiderül, hogy örök életet) közöl. Az embertől csak egy dolgot kér, hogy higgyen, vagyis bízzon benne és ígéreteire építse életét. Nem passzív magatartás ez, amely csak a kontemplativ apácák magánvállalkozása, hanem ez az a munka, mű, emberi cselekvés, amely tetszik az Istennek. Az az ergon (mű), amelynek szolgálatába áll a keresztény pap, 210
