Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 3. szám - Kamarás István: Hogy íze lehessen a sónak...
Kamarás István HOGY ÍZE LEHESSEN A SÓNAK... Egy szociológus, egy értelmiségi, egy sajátos értékeket és érdekeket képviselő csoport tagja beszél az egyházról. Félő, hogy az ilyen „okos beszédre” is többé-ke- vésbé igaz az, amit Dosztojevszkij Aljosával mondat: „Minél butább a beszéd, annál jobban megközelíti az igazságot. És minél butább, annál világosabb. A butaság szerény és őszinte, az ész meg köntörfalaz, és titkolózik. Az ész alávaló, a butaság meg nyílt és becsületes.” Oda kell figyelni Aquinói Tamásra is, akit semmiképpen sem lehet a buták közé sorolni, ő arra int minket, hogy: „Lehet, a büszkék felfognak valamit értelmükkel, de az ízére nem jönnek rá. Ha tudják is, mint vannak a dolgok, mégsem tudják, mi az ízük.” Persze a buta, a ráérző is lehet gőgös. Akárhogy is, a szociológusoknak mint bármilyen szakembernek a horizontja csak részhorizont. Még akkor is, ha a szociológus egyben értelmiségi is. Márpedig az értelmiségi legfőbb kritériumai a kritika és a jelértelmezés mellett éppen az egészben látás képessége és felelőssége. Akárhogy is, figyelni kell mindig: ki beszél az egyházról, és abból, amit mond, „le kell vonni” az illetőt előzetes ítéleteivel, előítéleteivel együtt. Szociológusként szólok, de nem steril szaktudomány, amit közreadok, hanem az egyház szociológus tagjának gondolatai az egyházról. Aggodalmának és szolgálatának egyik fontos formája - ami egy értelmiségi állapotbeli kötelezettségéből is adódik - a kritika. Kritika érette, és nem ellene, a kritika mint diagnózis, mint gyógyítás, mint „szakszerű szeretet” (ami persze eléggé tökéletlen szeretetféleség), olyasféle kritika, mint Hankiss Eleméré: „Szemem van a jóra, bőrömön is érzem, de szót valóban nem vesztegetek rá, mert a jó megléte kézenfekvő és természetes, aki józan, örül neki, istápolja, de nincs szükség arra, hogy idegesen és önigazolásképpen állandóan fölmutogassuk. Teendő elsősorban nem a jóval, hanem a rosszal kapcsolatban van. Azokhoz szólok, akik keresik önmagukban és a világban a meglevőnél, az adottnál, a már elértnél jobbat.“ 1. LÉLEK ÉS INTÉZMÉNY. Kell-e az ételt, az életünket megízesító sóhoz sóhivatal? Szembeállíthatók-e? Mindjárt leszögezem: az intézmény vívmány, eredmény, sőt áldás. Nélküle nem teljesíthető a feladat: az ajándék magunkévá tétele, a föld uralmunk alá hajtása. Szervezet, vagyis az előírt cél foglalata, a viszonylag állandó struktúra nélkül nem lehetne emberi társadalom. Egyház sem. A szó tágabb értelmében még a „Miatyánk”, a szentségek és maga az egyház is intézmény, és - mint Nyíri Tamás Lélek és intézmény című írásában megállapítja - az isteni alapító akaratnak köszönhetik létüket. Vannak az egyházon belül történelmi struktúrák is, egyházi, emberi kifejezésmódjai az isteni kinyilatkoztatásnak; a dogmatikus formulák, a tanítóhivatal iránymutatásai, a teológiák, az igehirdetés. Az intézményhez képest a Lélek szabadon szárnyal, „ott fúj, ahol akar”. Ez a jánosi kijelentés keményen intézményellenes megállapításnak tűnhet, persze János nem a Lélek és az intézmény viszonyáról értekezett. Akadtak többen, akik ezt nem vették eléggé figyelembe, mint például Kolakowski, és fel nem oldható, mondhatnám, ki nem engesztelhető ellentmondást éreztek a Lélek és az intézmény között. Aki az egyház történetét tanulmányozza, sok érvet hozhat fel Kolakowskiék mellett, és ellenük is. Én is úgy látom, mint Nyíri Tamás, hogy - mindent összevetve - az egyház sosem lett teljesen hűtlen a Lélekhez. Igaz, sokszor csak legitimizáló szerep jutott az „idomított Léleknek”, a galamb ketrecbe került, pedig - bocsánat a hasonlatért - eredetileg postagalambként érkezett. 2. ÜDVJAVAK PIACA VAGY INGYEN LAKOMA? Bourdieu úgy véli, hogy a társadalmi és a gondolkodási struktúrák közötti megegyezés a szimbolikus rendszereknek, a nyelvnek, a művészetnek és a vallásnak köszönhető. A vallás felfogása szerint olyan szimbolikus rendszer, amely „elősegíti, hogy rejtett módon a hívekre erőszakolják a 150
