Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 3. szám - Kamarás István: Hogy íze lehessen a sónak...
világ, s kivált a társadalom észlelésének és elgondolásának strukturáló elveit, a gyakorlatoknak és képzeteknek olyan rendszerét kényszeríti a hívekre, amelyek struktúrája objektíve ugyan a hatalommegosztás elvére épül, ám mégis a kozmosz természeti-természetfeletti struktúrájaként jelenik meg.” Ne kedvetlen ítsen el bennünket ez az elfogultnak tűnő alapkoncepció, nézzük meg, mit fogott a francia tudós ezzel a - szerintem - lyukas hálóval. Meggyőzőnek tűnő bizonyítékai vannak arra, hogy az egyistenhit, az osztálytagozódás és az erős szervezet együtt jár, miként a papság (ószövetségi értelemben használja ezt a fogalmat!), az allegória és az üdvjavak monopolizálása együtt jelentkezik. Sokféle bizonyítéka van arra, hogy a különböző vallási rendszerek laikusai nem rendelkeznek vallási tőkével, szent tudással és hogy az Istennel és a pappal való viszony a hivatal és az ügyfél viszonyához hasonlítható leginkább. Elgondolkodtató az is, amit a karizmáról állapít meg: „A karizmák azok a szimbolikus tulajdonságok, amelyek olyan mértékben válnak a vallás tevőleges szereplőivé, amilyen mértékben ők a karizma ideológiáját elfogadják; a karizma szimbolikus hatalom, amellyel az ruházza fel a vallási ágenseket, hogy hisznek tulajdon szimbolikus hatalmukban.” Mondhatjuk ezzel szemben, hogy a karizma ajándék és feladat, hogy nem rendkívüli, hogy sokféle, hogy univerzális, hogy a közösség tagja kapja ajándékba és feladatul, hogy az egyház szolgálatára való? Hogy nem a sóhivatal rendjele, hanem a ránk hintett só? Mondhatjuk is, meg nem is. Mondhatjuk Bourdieu prekoncepciójával vitatkozva, de nem mondhatjuk Bourdieu tényeivel szemben, hiszen Bourdieu azt a gyakorlatot elemezte, amelyben ezeket az ajándékokat és feladatokat így-úgy megvalósítottuk, sok esetben sóhivatali papírokkal és packázással helyettesítve a sót. Vajon nem lehet-e az egyházat bizonyos perspektívákból - bizonyos időkben és helyeken - az üdvjavak piacának látni, érezni? Nem tűnhet-e olykor az egyház rendhagyó elemeit likvidáló, megfegyelmező vagy államosító hatalomnak? Abban talán nincsen igaza Bourdieu-nek, hogy Szent Ferencet is államosította a prófétáit rendre bekebelező egyház. Talán ez esetben józan kompromisszum született. De minden esetben így történt? Vajon nincs semmi igazság abban, hogy Bourdieu az alsópapságot a proletarializálódott értelmiséghez sorolja? Vagy abban, hogy az egyház gondolkodási sémáit olykor hasonlónak vagy egészen hasonlítónak érzi a politikai struktúrához, mint például Dionysos Areopagita esetében, aki szerinte egyszerre fordítja át a politikai rendszert a misztika és a logika nyelvére? Sorolhatnám még a fontos részigazságokat tartalmazó, a találó vagy éppen telibe találó példáit „A vallási mező kialakulása és struktúrája” című tanulmány szerzőjének. Nem tolhatjuk félre helyenként meglepően pontos térképét, nem térhetünk ki kihívásai elől. Bernanos szerint az egyház úgy menetel az időn át, mint egy csapat katona ismeretlen országokon keresztül, ahol minden rendes ellátás lehetetlen. Úgy táplálkozik az egymás után következő rendszerekből és társadalmakból, mint a katonaság a lakosságból napról napra. Balogh Zoltán alapos elemzés tárgyává tette a Mária-megje- lenések helyeit az időpontjait. Zömmel olyan vidékek ezek, ahol abban az időpontban a legnagyobb volt a tudatlanság, a kizsákmányolás, a hiány. De miért ne éppen ezekre a helyekre küldjön jelet az, aki legalább olyan jól ismeri a térképet, mint a szociológus - kérdezhetnénk. Ha azonban azt kezdenénk vizsgálni, hogy kik, mikor, miért és ki ellen kezdeményezték vagy erősítették a Mária-kultuszt (tudjuk, olykor a protestánsok ellen, olykor a liberalizmus ellen), aligha tudnánk ilyen frappánsan válaszolni. Találónak érzem pap ismerősöm reagálását arra a hírre, hogy napirendre került a IX. Pius szentté avatása. „Kérdés, ki ellen”, jegyezte meg kesernyésen az illető, aki a maga részéről Gandhi és Albert Schweitzer kanonizálását szorgalmazta volna. Arra, hogy a Lélek ott rendez happeninget, tűzijátékot vagy ingyen lakomát, ahol akar, nemigen lehet mit mondani, de a műsorfüzetet összeállító, a jegyeket osztó és az eseményekkel önmagát legalizáló hivatal működéséről véleményt nem formálni, olykor a panaszkönyvbe nem beírni azok részéről, akik kellőképpen tájékozottak - közömbösség, álszentség vagy gyávaság. 3. KELL-E ISTEN NÉPÉNEK DEMOKRÁCIA? A hatalom önmagában sem jó, sem 151
