Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Társadalmi felelősségünk új távlatai
utalásaira, amelyek a szokatlan kérdést érintik: milyen politikai tanítást ad nekünk az evangélium? „Jézus nem volt politikus a szó mai értelmében” - jön az egybehangzó megállapítás. Az evangélium nem ad politikai programot a Jézus-követőknek. Sem Jézus és tanítványai, sem az őskeresztény közösségek nem úgy lépnek fel a római birodalomban, mint politikai párt (holott a később használt „keresztény", latinul „christianus” nem csupán Krisztushoz tartozót jelenthet, hanem úgy is fordítható volna, hogy „Krisztus-párti”). - Ugyanakkor az adott történelmi helyzetet más kameraállásból, a farizeusok felől nézve jelentősen más képet kapunk. Az ő politikai Megváltót váró hamis Messiás-képük és saját pozíciójuk szempontjából Jézus nem kis mértékben hatalmi sakkjátszma áldozata is, amit betetőz Pilátus ítélete. A farizeusok pártja - mai kifejezéssel élve - politikai ügyet csinál a számukra egyre kényelmetlenebbé váló názáreti „prófétából”; nyíltan megvádolja, hogy Róma ellenére akar király lenni (a hellenista korban voltak ilyen kísérletek). Pilátus átlátja a szándékot, és meghozza a maga igazságtalan ítéletét, mert számára ez egy kellemetlen feszültséggel járó politikai huzavona hatálytalanítását jelenti, amihez megvan a mondvacsinált ürügy, és a felelősség elhárítására mossa kezeit. Jézust törvényesen nem lehetett megvádolni. Nem lehetett rajtakapni, hogy Róma ellen lázit. Nagyon is különbözött az abban a században fel-feltűnő Messiás-önjelöltektől, akik viszont mindig ezzel a programmal jöttek. - F. Lambruschini részletesebben foglalkozik azzal a kérdéssel, milyen „állampolgár” volt Jézus. Tudjuk, hogy tanítványaival a maga nevében is megfizettette az adót. Számtalanszor idézzük szavait: „adjátok meg a császárnak, ami a császáré”. Pilátus kérdésére megvallja, hogy ő valóban „király”, de országa nem evilágról való. És Pilátus pontosan tudja, hogy ez olyan ügy, amely nem tartozik az ő bírói széke elé. Jézus Krisztus ebből a szemszögből a történelem - és az ötvenes évek - manipulált hatalmi pereinek, sőt ebben a tekintetben a világ legnagyobb visszhangot keltő hatalmi perének áldozata, a politika kameraállásából nézve. Ha azonban visszafordítjuk a kamerát az üdvösségtörténet horizontjára, és fölélesítjük a képet, akkor is módosítani kell az „első pillantás” eredményét. A kinyilatkoztatás és azon belül az evangélium üzenete ugyanis közvetetten olyan jelentős politikai vonatkozásokat tartalmaz, amelyeket sem Häring, sem az idézett Richard Hauser, sem a politikai teológia kérdésével foglalkozó keresztény hittudósok és Szentírás-ma- gyarázók nem tagadhatnak. Példaként vegyünk csak két nagyon jelentős és ugyanakkor összefüggő üzenetet. Az egyik az, hogy az ember Istent hivatott képviselni a világban, de úgy, hogy életéért és egész tevékenységéért Isten előtt is felelősséggel tartozik. Ez a hívő embernél a politikai önkényeskedést akadályozza, de legalábbis lelkiismeretben megnehezíti. Az Isten előtti felelősség pedig szerves kapcsolatban van a társadalmi felelősséggel, annyira, hogy nemritkán egyenesen ebben a közegben mérhető le (vö. Mt 25,36). A másik az, hogy az ember a hatalom gyakorlásában, illetve annak ellenőrzésében Isten igazságosságához és irgalmához kell hogy igazodjék. Ez jellemző üzenete az Ószövetségnek a próféták által. Kapcsolódik ehhez az eljövendő Ország reménye, mely Jézus Krisztus által Isten Országaként érkezett el hozzánk, legalábbis kezdeteiben. Ez ugyan „nem evilágból való”, ahogyan Jézus szavaiból egyértelműen kitűnik. Viszont erre a világra is való, hiszen általa köztünk és bennünk már megkezdődött. Isten Országának lényege pedig - Pál apostol szerint - „igazságosság, béke és öröm a Szentiélekben” (Róm 14, 17). Igazságosság és béke a Jakab-levélben is összetartozik (Jak 3, 18). Minthogy Isten Országának mindhárom jellemvonása az államok népeinek törekvéseiben is fölfedezhető, nem nehéz kiérezni a keresztény ember társadalmi felelősségének irányulását. Ha az állam fontosnak tartja a béke szolgálatát, a keresztény ember rámutat arra, hogy nincs béke igazságosság nélkül. Ha a társadalom életében elharapódzik a birtoklásvágy és elszabadul a szexhullám, a keresztény ember saját hivatásának kereteiben prófétai küldetést kap, hogy szavaival és életformájával az evangéliumi életöröm hírnöke legyen. Häring találóan mutat rá, hogy a politikai teológiának is először Isten Országát és annak igazságát kell keresnie (i. m. III. 365). Ebből kiindulva kell eljutnia a társadalmi igazságosság szolgálatához, ahhoz a felelősséghez, mely a helyzete 96
