Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Giczy György: Érdek, érték, éthosz. A korporatizmusról az egyház és a társadalom viszonyában
politikai hatalomra jellemző elidegenedési tendenciák. És sajátos ellentmondásokat szül az a szociológiai tény, hogy végbement a párt és az állam, illetve apparátusaik, testületeik teljes ozmózisa, méghozzá a párt egyértelmű és megfellebbezhetetlen prioritása mellett.”21 És „mivel kormányzó pártról van szó, a vitában már nemcsak mozgalmi, hanem államhatalmi eszközök is bevethetők.”22 Mindezek alapján „hiába mondjuk, hogy a munkásosztályé, a dolgozó népé a hatalom, nem lehet meggyőző ez a válasz, ha arra a kérdésre, hogyan gyakorolják a hatalmat, nem tudunk elfogadhatóan válaszolni’’23. A jóléti társadalmakban az intézményrendszerek sajátossága a válság.24 Ha nem mesterségesen fenntartott intézmények lennének, állandó megújulásra szorulnának. Megújításuk helyett éppen az intézmények hordozzák a stabilitás mítoszát. Ezért még sokszor azok az intézmények is fönnmaradnak, amelyeknek már semmi funkciójuk sincs. Az individualizált egyén már-már megszokja, hogy magára hagyták, hogy most már végképp önmagára van utalva, amikor az intézmény váratlanul belenyúl sorsába és - „állapotbeli magányának” megszüntetése nélkül - birtokba veszi. Az intézmény a közösségi gondoskodás álruhájában keríti be az embert, s még azt a kevés lehetőségét is megnyirbálja, amiről azt hitte, hogy elvehetetlen sajátja. Ezért az ember hajlamos arra, hogy a szabadság korlátozását az intézmények működésében fedezze fel, s megelégedne a tüneti kezeléssel, ahelyett, hogy feltárná az intézmények túlzott biztonságérzetének okait. Pedig tudnia kellene, hogy minden állam olyan, amilyen az intézményrendszere. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az intézményrendszer az állam objektivációja. Intézményrendszer nélkül az állam működésképtelen, vagy pontosabban megszűnik. De egyáltalán: bármilyen hatalomnak, ha működni akar, intézmény- rendszerre van szüksége. A szükségesség azonban magában rejti a túlburjánzás veszélyét. S amennyire az intézmény alapelve igazolható, annyira igazolhatatlan a túlnövekedés. Már csak azért is, mert az intézmények kikezdhetetlen tekintélye minden valamire való társulást arra indít, hogy önmagát intézménynek tüntesse föl. Vállalatok, alkalmi kollektívák pecsétes felszól ításokat továbbítanak, s fejléces levelek alján jogi szankciókat helyeznek kilátásba, mert fölismerték, az egyénnél már senki- sem lehet gyengébb, védtelenebb. Vitathatatlan, hogy „erős és öntudatos közösségek létrejötte fontos előfeltétele a demokratikus intézményrendszer kialakulásának; a demokratikus intézményrendszer léte pedig előfeltétele a közösségek létrejöttének és tartós fennmaradásának”25. Az egyik vagy másik előfeltétel elsődlegességét az adott társadalmi helyzet konkrét lehetőségei között lehet eldönteni: ahol nehezebbnek látszik az intézményrendszer reformja, ott a közösségi élet kibontakoztatásával kell próbálkozni. S ebben a tekintetben hasonló feladat áll az egyház és a társadalom előtt. Az egyház közösségteremtő feladatának elvégzése nélkül, mint intézmény a szocialista intézményrendszer vákuumába kerülne, hiszen a társadalmi intézmények hierarchiájába való besorolása minden próbálkozás ellenére reménytelen. A másik irányban azonban lehetne próbálkozni. Ha az egyház a társadalomban a szabadság éthoszának hordozója kíván lenni, akkor nem térhet ki maga sem annak megvalósítása elől. A szabadság kezdeményezője csak autonóm közösség lehet. Mindez alapvető összefüggésben van azzal a megállapítással, hogy a társadalomban a szabadság egyik félreérthetetlen mutatója a vallás- és lelkiismereti szabadság mértéke. A KERESZTÉNY ETIKA, MINT AZ ÉTHOSZ MEGVALÓSÍTÁSA. A kanti etika értékelméletét kritikusan vizsgáló M. Scheler hangsúlyozza: „Vissza kell utasítanunk azt az állítást..., hogy értékek egyáltalán nem .léteznek’, hanem csupán érvényesek”, mivel az .érvényesség’ csak azt illeti meg, ami önmagában igaz. Vagyis „az igaz értékítéletek a valós értékek érzésén alapulnak.”26 Eltekintve az érzés nehezen tisztázható fogalmától, Schelernek abban kétségtelenül igaza van, hogy az etikában a „van” és a „kell” között, a tény és a követelmény között nincs akkora különbség, mint az első pillanatban gondolnánk: csak azt ítélhetjük szükségesnek, ami a valós helyzetben már valamiképpen fölismerhető, még akkor is, ha konkrét fölismerésünket 92
