Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Horváth Lóránt: A Szentlélek Krisztus egyházában
szentírási és a hagyományban állandóan használt is, meghatározni nem lehet. A „Corpus Christi Mysticum”-ban Krisztus funkciója lép előtérbe és az egyház úgy jelenik meg mint a „teljes, egész Krisztus” anélkül azonban, hogy elég figyelmet szentelnénk a test lelkének, az éltető és egységesítő Léleknek, aki egy és ugyanaz Krisztusban és bennünk (§ 3,33—34). Szent Pál arra tanít, hogy „mi mindnyájan egy testté lettünk a keresztség által . . . mert mindannyiunkat egy Lélek itatott át” (1Kor 12,13). Úgy részesedünk Krisztus kegyelmi gazdagságából, hogy az a Lélek, aki Krisztus emberi lelkét eltöltötte, titokzatos testének is a Lelke, és ezért ő a forrása a nekünk ajándékozott kegyelmeknek. Az ,,egy Személy sok személyben” így is megfogalmazható: „egy Lélek Krisztusban és bennünk” (§ 3,36). Ez a formula jobban kifejezi azt az igazságot, hogy az egyház mint Corpus Christi Mysticum egyúttal Una Mystica Persona is, mert a tagok személyes, bensőséges kapcsolatban vannak a Fővel. Egyúttal a Szentiéleknek azt a sajátosságát is kiemeli, hogy a Test tagjait az ő Személye kapcsolja az Atyához és a Fiúhoz. így lesz az egyház természetfölötti közösséggé, ahogy a Vatikáni zsinat tanítja: „Úgy jelenik meg előttünk mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységének mintájára egybegyűlt nép” (Lumen gentium 4.). Az egyház emberek közössége, de olyan közösség, amely a Fiú megtestesülésének és a Szentlélek küldésének misztériumát jeleníti meg, ezért szentségnek szokták nevezni. E két misztérium együtt „alkotja”, hozza létre az egyházat: „Isten Fia . . . Lelkének közlése által. . . mintegy saját testévé tette a minden népből meghívott testvéreit” (uo. 7., vö. 8.). Arról nem szabad megfeledkeznünk, hogy analógiáról van szó: csak azt mondhatjuk, hogy a megtestesült Fiú szoros, bensőséges kapcsolatban áll titokzatos Testének minden egyes tagjával. Míg azonban a felvett emberi természet csak a Fiú személyében áll fenn, addig minden emberi személy önmagában létezik, sajátos tulajdonságokkal rendelkező „természettel”. Ahhoz tehát, hogy az Atya igazi gyermekei, s a Fiú testvérei legyünk, szükséges, hogy Krisztus Lelke bennünk lakjék (Róm 8,15-16). A Szentlélek és az egyes, kegyelemmel megáldott lélek kapcsolatát is hasonlítani lehet a megtestesüléshez, hiszen bár nem lehet szó személyi egységről, a személyes kapcsolatot hangsúlyoznunk kell és törekednünk kell annak elérésére. A zsinat tanítása szerint „a Szentlélek úgy lakik az egyházban és a hívők szívében, mint templomban: imádkozik bennünk és tanúságot tesz arról, hogy Isten gyermekei vagyunk” (4.). H. Mühlen másik kitűnő munkájában: Der Heilige Geist als Person, figyelmeztet arra, hogy a Lelket adományaitól nem szabad elválasztanunk. Hivatkozik Szent Tamásra, aki a következő meggondolással próbálja a Szentlélek és a kegyelem kapcsolatát, illetőleg a prioritást megvilágítani. A megszentelő kegyelem készségessé teszi a lelket az isteni Személy bírására. így azt mondhatjuk, hogy a Szentleiket a kegyelem által kapjuk. Ugyanakkor tudjuk, hogy a természetfölötti ajándék a Lélektől van, amint Szent Pál tanítja: „Isten kiárasztotta szeretetét szívünkbe a Szentlélek által” (Róm 5,5).7 Határozottan kijelenti, hogy a Szentlélek személye és ajándékai éppoly elválaszthatatlanok egymástól, mint ahogy nem is azonosíthatók. A természetfölötti életvalójában nem más, mint a szentháromságos egy Isten sajátos jelenléte bennünk, amelynek feltétele a kegyelemmel való együttműködésünk. Ez az új élet nem idegen tőlünk, mert az Isten kegyelme a lélekben szunnyadó képességekből bontakoztatja ki. Csak Ö képes úgy együttműködni velünk, hogy tetteink egyaránt tulajdoníthatók Neki és magunknak is. Csak ó tud úgy erősíteni, hogy ő lesz Vigasztalónk is, és élete úgy lesz a miénk, hogy ugyanakkor isteni volta nem keveredhetik emberi természetünkkel. Nemde erre, a csak Isten mindenhatóságában és szeretetében feloldható „ellentmondásra” vonatkoznak Szent Pál szavai: „Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gál 2,20). A hit azért isteni világosság bennünk, mert általa „Krisztus lakik a szívünkben” (Ef 3,17), és „birtokában vagyunk Krisztus gondolatainak” (1Kor 2,16). Reményünkben azért nem csalatkozunk, mert a Szentlélek betöltötte szívünket Isten szeretetével (vö. Róm 5,5). Kegyelmi életünk létrehozójára tehát nem mint kívülállóra kell tekintenünk, hanem mint lelkünk Lakójára, aki önmagát adja, felvesz minket szentháromságos életébe. Rahner szerint a kegyelem azt jelenti, hogy általa nyitottak leszünk Isten világa iránt, megértjük, hogy Ó az, aki „hordoz bennünket” személyes valóságunkban is és átéljük szerető közelségét.8 Dag 88
