Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Horváth Lóránt: A Szentlélek Krisztus egyházában
Alapítója „szent, ártatlan, szeplőtelen” (Zsid 7,26), tagjait tekintve pedig az egyház a bűnösök egyháza, amely állandó bűnbánattartással megtisztulásra szorul (vö. Lumen gentium 8.). A másik véglet az lenne, ha Joachim apát (XIII. sz.) téves eszméjét és reményét felújítva a „Szentlélek egyházát” várnánk vagy a múlt század racionalistáinak gúnyos megjegyzését fogadnánk el, mely szerint Jézus Krisztus Isten országát hirdette meg, és az egyház jött el. AII. Vatikáni zsinat egyházképe új vonásokat mutat. Ez az egyházkép mély teológiai igazságokon alapszik, amelyeket újra átgondoltak és a felszínre hoztak. Sok zsinati atya és teológus vélte úgy, hogy az egyház egyoldalú krisztológiai szemléletét ki kell egészíteni pneumatológiai meglátásokkal. Az első szemléletben ezt a modellt látjuk: Jézus Krisztus, az egyház alapítója és Ura, Pétert és apostoltársait megbízza a vezetéssel; utódaik, a pápa és a püspökök papjaikkal együtt. A laikusok úgy jelennek meg mint passzív alanyok, befogadók, akik a tisztségviselőktől kapnak meg mindent, ami a keresztény élethez szükséges. Ebben a megfogalmazásban — kétségen kívül — hitünk feladhatatlan igazságai nyilvánulnak meg. Jézus Krisztus valóban az egyház Ura, aki egészen sajátos feladatokat és tekintélyt ad azoknak, akiknek akarja. A pneumatológiai szemlélet viszont az egyház közösségi jellegét hangsúlyozza. Eszerint Krisztus a hívők szeretet-közösségét hozza létre, amelyben a Szentlélek adja a különböző megbízatásokat és a velük járó karizmákat. A vezetők Jézus Krisztus személyét és tekintélyét képviselik, de tisztük mélyen bele van ágyazva, építve a Lélektol éltetett közösségbe.1 Lássuk most közelebbről a krisztológiai és pneumatológiai szemléletet, mert a kettő együtt alkotja a helyes — zsinat utáni — egyházképünket. A Szentlélek Krisztus titokzatos Testében. Ratzinger bíboros a II. Vatikáni zsinat egyháztanáról szóló egyik előadásában2 idézi R. Guardinit, aki már a század első felében kijelentette: „Az egyház ébred a lelkekben.” Ez azt jelenti, hogy az egyház megújulása nem külső, látható szervezetének átalakításából, hanem belülről, tagjaiban indul meg. Az egyház ugyanis élő szervezet, a Szentlélek orgánuma. Ez a fölismerés nyert megfogalmazást XII. Piusz pápa korszakalkotó Mystici Corporis enciklikájában. Ha azt kérdezzük; mi ment át ebből a szemléletből a II. Vatikáni zsinat egyházképébe, akkor mindenekelőtt Krisztus élő, hatékony jelenlétét kell kiemelnünk. Jézus Krisztus nemcsak útjára indította, hanem állandóan folyamatosan „létrehozza” misztikus Testét. Az egyház Jézus Krisztus „jelenléte”: 0 bennünk él és mi Őbenne (vö. Jn 15,4). Azért élő, eleven az egyház, mert Krisztus él a hívők szívében (vö. 2Kor 13,5). Ezt a krisztocentrikus szemléletet fejezi ki mindjárt az első mondatában az Egyházról szóló konstitúció: „A népek világossága Krisztus”. Az egyház azért tud fényt árasztani a világban, mert Jézus Krisztus dicsősége ragyogja be. Aki meg akarja érteni a zsinat egyházképét — mondotta Ratzinger —, mindig vissza kell térnie ehhez az első mondathoz. A másik fontos jellemzője mai egyházfogalmunknak a bensősé- gesség és a közösségalkotás. Bensőséges kapcsolatban kell lennünk Urunkkal az elmélyült imádságban, és az Eucharisztia gyakori vételével. Az egyház konkrét formát mindig valamilyen közösségben ölt, ezért nem mondhatom: én vagyok, hanem: mi vagyunk az egyház. Továbbmenően egyetlen csoport sem vallhatja magát az egyháznak, csak úgy, ha beletartozik a minden tagot magábafoglaló Test közösségébe. A „mi vagyunk az egyház” — közös munkát és felelősséget jelent, de jogot is ad a kritikához, amelyet azonban először magunkon kell elkezdenünk. Amint az ember személyisége ugyanaz marad, míg teste növekszik, változik, úgy a misztikus Test, az egyház is csak úgy maradhat azonos önmagával a történelem folyamán, ha megőrzi hűségét Krisztushoz és a Vele való egységben állandóan fejlődik. S végül, mivel nem valamilyen eszme csupán, hanem Test, azért magára kell vennie a megtestesülés és a megváltás botrányát, hogy híveiben valóra váljon az ígéret: „Boldog, aki bennem meg nem botránkozik” (Lk 7,23). H. Mühlen értékes művében: Una mystica Persona, behatóan elemzi, hogy mit jelent ez a kifejezés: az egyház Krisztus titokzatos Teste és azt is, hogy hogyan, ki által valósul meg a tagok egysége a Fővel.3 Idézi XII. Piusz pápa enciklikáját, mely szerint: „Krisztus Lelkének, mint láthatatlan princípiumnak kell tulajdonítanunk a Test összes részeinek kapcsolatát is egymással éppúgy, mint fenséges Fejükkel, mert az egész 86
