Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Vanyó László: A Szentlélek adományai az egyház történelmi tapasztalatában
lekötik a figyelmet, mint a karizmák eredete, a Lélek maga. Ha valaki lemond arról, hogy lelki adományát az egyházban és az egyházzal hitelesítse, az közvetlenül a Szentiélekre vagy a Szentírásra hivatkozik, tapasztalata teológiai hitelességét az Újszövetségben is leírt karizmatikus jelenségek külső jeleivel való egyezéssel igazolja. A hivatkozás azonban még nem nyújt bizonyosságot, lehet teljesen szubjektív vagy önkényes. A hitelesítést célzó külső jelek utalhatnak ugyan a történelmi kezdetekre, de ettől még nem szükségképpen „eredetiek”, sőt lehetnek mimetikus jelek. Az esetleges manipulációt és illúziókeltést szigorúan ki kell zárni erről a területről, mert az sérti a Lélek személyes szuverenitását. W. Stählin írja: „Már a 19. és 20. század elején, a nagy ébredési mozgalmakban, a Lélektől elragadott személyek úgy vélték, hogy túltehetik magukat minden hagyományos egyházi renden, magukban találhatják meg a keresztény cselekvés teljhatalmát és mértékét.”1 Ezekre a karizmatikus csoportokra jellemző volt az anyaegyházaiktól való távolodás, sok esetben a szakítás azok teológiai tradíciójával. Amilyen mértékben távolodtak történelmi eredetüktől, olyan mértékben közeledtek egymáshoz abban a hiszemben, hogy a történelmi egyházak fölött „lebegő” pneumatikus egyház részei, végül azonban teljes káoszba fulladtak. A katolikus egyházban rendszerint a „hivatal” és „karizma” feszültségét aktualizálják ezek a mozgalmak. A SZENTLÉLEK JELENLÉTE ÉS A KARIZMÁK. Az egyház hitét és legősibb tapasztalatát az Újszövetség írja le. Talán a legtöbbet idézett hely az 1 Kor 12. fejezete és az Apostolok cselekedetei 2. fejezete. A korintusiak karizmáját Szent Pál elismerte, de a nyelveken szólást a 13. és 14. fejezetekben a prófécia mögé utalta a rangsorban. A korintusiak karizmaértelmezése egyenesen nyugtalanította az apostolt, mert az enthuziazmus és az extatikus jelenségek utat nyithattak a pogány beszüremkedésnek, a hellén világ az inspiráció egész tárházát kínálta. Az apostol által leírt, bizonyos összefüggésekben elfogadott karizmatikus jelenségek azonban semmiképpen sem tekinthetők olyan „őseredeti” Lélek-tapasztalatnak és Lélek-kitörésnek, mint H. Opitz feltüntette.2 Szent Pál ugyanis nemcsak a fellángolásokban, de a tartós, szilárd erkölcsi magatartásban is a Lélek gyümölcseit ismerte fel (Gál 5,22—26). Elgondolkodtató tény, hogy az 1Kor 12-ben említett karizmatikus jelenségeknek inkább a gnosztikus színezetű keresztény irodalomban találjuk meg a paraleljeit. — A jánosi iratokban nyomát sem találjuk a Lélek-kitöréseknek, a rendkívüli jelenségeknek, a Lélek hatása ezekben: Jézus Krisztus testben való eljövetelének megvallása, a tanúságtétel, a parancsok megtartása (1Jn 3,24; 4,2—3). A János-evangélium Lélek-Paraklétosza egy történelmi méretű „per” ügyésze és ügyvédjeként az igazság Lelke (Jn 14,17), ugyanakkor a bűnbocsánat Lelke is (Jn 20,22). Az ősegyház Lélek-tapasztalatában a Szentlélek „hatalom és erő”, mely érvényesül a démonokkal, istenellenes hatalmakkal szemben, „Isten ujja” (Mt 10,1; Mk3,15; Lk 10,19; 11,20). Ezt a hatalmat tanítványainak is átadta Jézus. Ennek a Lélek-felfogásnak a jelentősége nem semlegesíthető az ellenvetéssel, hogy ezeken a szentírási helyeken a zsidó apokaliptikus demonológiájának hatása érvényesül, így legföljebb tradicionális képanyaggal van dolgunk, amelynek sajátosan keresztény tartalma kérdéses. Mennybemenetele előtt Jézus deklarálta ezt a „hatalmat”, a keresztelési parancs megadásakor (Mt 28,18). Ezek a helyek úgy mutatják be a Szentleiket, mint nem időnkénti inspirációt, hanem az egyházban folyamatosan jelen levő és működő szellemet (pneuma paredron). APOKALIPTIKUS KIFEJEZÉSFORMÁK. Apokaliptikus elemek jelen vannak az 1 Kor 12—14-ben leírt „glosszolália-’ értelmezésében is: „szóljak bár az angya/o/rnye/vén” (1Kor 13,1); „aki az elragadtatás nyelvén szól, nem emberekhez beszél, hanem Istenhez . . . a Lélektől indíttatva mond titokzatos dolgokat” (1 Kor 14,2). A kifejezések arra utalnak, hogy a nyelveken szóló a mennyei liturgia részesének tudta magát, az angyalok társának. Egyáltalán nem könnyű eldönteni, hogy a „lelki adományokat” a korintusiak magának a Szentiéleknek vagy az angyaloknak tulajdonították. A Lélek és az angyal sokszor egymáshoz közelálló fogalmak, mint az ApCsel 8,26—29 és 39 77
