Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 4. szám - KÖRKÉP - Székely János: Gyermekké lett az Isten (Betlehem, 1987. Karácsony)
jeruzsálemi mecsetekbe vitték, a főkaput pedig egy alig 120 cm magasságú kis nyílássá alakították. Minden olyan szegényes és olyan kemény ebben a városkában, mely talán még ma sem adna szállást Neki. Mélyen meghajolva lehet csak a Megtestesülés szentélyébe lépni a kis kapun át; igen, ezek azok az ősi kapuszárnyak, melyeken át a Dicsőség Királya bevonult (Zsolt 24,7). A mustármag iróniája ez, azé, amely olyan meghatóan apró, hogy még a legkisebb hitű és legbűnösebb embert is felbátorítja. Mintegy ötvenen várjuk a csöppnyi barlangban az éjfélt — a hívek nagy része fönt, a bazilikában ünnepelt—, halk suttogás néha, a gyertyafény az arcokra vetődik. Földre kuporodott apácák, fiatal párok, idősebb asszonyok. Néha egy csendes arab ének. És máris áldozunk. Kicsit erőlködni akartam, hogy elérjem őt. Valami szép gondolatot találni, szavakat, érdemeket, hogy Neki adjam. De azután a szemébe néztem, mély, fájdalmasan tiszta, ragyogó gyermekszemébe, és elszállt a félelmem, az erőltetett igyekezetem. Nem kellenek közvetítő elemek, okos gondolatok, mély érzelmek. Megkértem Őt, hogy öleljen meg, mert olyan szerencsétlennek éreztem magamat. És ő megtette... És megengedte, hogy én is megöleljem öt, sőt, örült neki. Ilyesmit nem szabadna leírni, de Kis Szent Teréz is mondja: „A király titkait meg kell őrizni, Isten tetteit azonban föl kell fedni és hirdetni kell” (Tób 12,7). Felém szaladt, mint egy nevető kisgyerek, és én karjaimba kaptam. „Mint, aki arcához emeli a csecsemőt" (Oz 11,4). Éreztem, hogy nem haragszik rám, amiért annyiszor megcsaltam. Egy Gyermeket kaptunk azon az éjszakán. Mert „gyermek született, fiú adatott nekünk...” (Iz 9,5). És ki félne egy gyermektől? Mi félünk Istentől, nyomorunk fái mögé rejtőzünk előle (Tér 3,8), és arra kérjük, ne szóljon hozzánk közvetlenül, csak Mózes által (Kiv 20,19). Félünk tőle, és fogalmakat, szavakat építünk védőfalul, mert tűz Ö; mert ha kinyitom az ajtót, nem tudom, hova fog vezetni, nem tudom, mibe fog kerülni az nekem (Lk 14,28). De hányszor mondja ő, hogy ne féljetek?„Ne félj József, mert a benne fogant élet a Szentiélektől van, de fiút szül...” (Mt 1,20). Ne félj, én minden gyarlóságodban veled vagyok. Elfogadlak téged. Kellesz nekem. Ne keress lázasan szavakat, nem kell magyarázkodnod. Csak ennyit mondj: „Atyám”, és én ott vagyok. Mert öröktől fogva kerestelek. Hogy elsírhassam könnyeid, hogy végigszaladjunk a tengerparton, és nevetésünkbe beleszakadjanak az egek. Hogy szobámba vezesselek, s az éjjel elmondjam neked némán titkaim. Adj innom! Virrassz velem! Jöjj közelebb, te egyszerű pásztor... Minden a helyén van, a nap visszamosolyog a földre (Oz2,23). Az élet ajándék, nem termelő munka. Mindenről elfeledkeztem, legfőképp magamról, és mindenkit megöleltem volna — de ezzel nem csak én voltam így. Milyen szép, amikor egy apáca és egy menyasszony egymásra mosolyognak. Kiszaladtam, s hagytam, hadd hulljon arcomba a langyos eső. Másnap a pásztorok mezejéről Betlehem felé gyalogolva az járt a fejemben: „Ez lesz a jel: találtok egy gyermeket...” Jel, életprogram. Vándorolni a gyermekség felé. A tudatlan önteltségtől a tudatos önmegfeledkezésig. A keresztig. Az akarat oltáráig. Ábrahám leül az útfélre naplementekor, s fáradtan a tarisznyája aljára nyúl, száraz kenyérdarabokat keresgél, és nevet. Ábrahám hangosan nevet! Ugye tudtad, hogy ez lesz a vége? Hogy semmid sem marad? Beteljesedett. Gyermekké lett az Isten. Vagy talán mindig is az volt? Mi azt gondoljuk, hogy van egy Isten, aki végtelen, mindentudó, mindenható, igazságos, dicsőséges, nem szorul rá senkire, végtelenül boldog. Aki ezen kívül még meg is testesült, sőt megmosta tanítványai lábát. De nem így van. A krisztológia nem a teológia egyik fejezete, inkább fordítva. Nekünk nincs más Istenünk, mint Jézus Atyja. „Aki engem látott, látja az Atyát is” (Jn 14,9). A mi Istenünk barlangban akart születni, akart egy tiszta-gyönyörű Anyát. Ránk akart szorulni. Harminc évig alázatosan, csendben akart maradni. Együtt akart lenni velünk ünnepeinkben, és velünk akart sírni fájdalmainkban. Nem varázspálcával jött, hogy megszüntessen minden szenvedést és bajt. Végtelenül tiszteletben tartotta szabadságunkat, mert nem fababákkal akart játszani: szeretetünket szomjazta. Utolsó vacsorájának, örök szeretetének titkát a lehető legegyszerűbb szavakra és jelekre bízta. Meg akart halni szerétéiből. S feltámadását sem akarta megelégedetten 217
