Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 4. szám - KÖRKÉP - Lenhardt Vilmos: Építsük a szeretet civilizációját (II. János Pál pápa új szociális enciklikája)
rendeletileg kihirdetni. A mi Istenünk alázatos Isten. S tudnánk-e ót imádni, ha nem lenne az? Semmit sem akar önérdekből, semmi feltételt nem szab, az ó szeretete tiszta. Mindig ilyen valakire vágytunk, aki akkor is feltétel nélkül szeret minket, akkor is, ha nem tudjuk azt viszonozni. Neki a szeretet nem egy tulajdonsága a sok között, ó a szeretet. így ahelyett, hogy azt mondanánk: Isten hatalmas, inkább mondjuk ezt: a szeretet hatalmas. Mert van hatalma gyengévé lenni. S mondjuk ezt: az alázat dicsőséges. Mert van-e ragyogóbb fényű arc a Megfeszítetténél? (Jn 13,31; 2Kor 4,6). A mi Istenünk a szeretetre való elhatározás, azaz az önkiüresítés akarása (Fii 2,6). Nem az, aki trónusán ülve, végtelen messzeségből, egyetlen könnycsepp nélkül nézi végig a katasztrófákat, vagy a getszemáni éjszakát. Hiszen van-e más öröme az Atyának, mint az, ami a Fiú (és a fiák) arcáról tükröződik visszá rá? A létezés titka nem az önmagában való lét, hanem az önkiüresítés, mely létét minden pillanatban a másiktól kapja. S a létezésnek ez a módja világot teremt, hogy ne ő legyen az egyetlen, hogy legyen másik, akinek felajánlja az ürességet, hogy betöltse. Felajánlja nekünk szomjúságát, hogy felüdítsük. Az az ő legnagyobb ajándéka, hogy elfogadja a mi gyatra szeretetünket. Nem színházat rendezett, amiben el-elgyönyörködik, vagy monológot, hanem valódi és véresen komoly beszélgetést kezdett velünk. A Golgota a teremtéstől kezdve ott áll a földön. Isten titkának, a szeretetnek a szíve az alázat és a szenvedés. Mi a szenvedést fájdalommá, a boldogságot pedig jó érzéssé alacsony ítjuk. Ám jobb pillanatainkban tudjuk, hogy az anya nem lesz boldogabb attól, ha nem okoz neki szenvedést a fia. Ilyenkor megértjük, hogy boldogság lehet a másikért való szenvedés is. Igen, valójában mi is szeretnénk szenvedni, és meghalni is, mindent elveszíteni a teljes ürességben és sötétségben — és az ő karjába vetni magunkat. A szeretetnek ezekben a mélységeiben valóban — és nem csak jelképesen — imádkozhatunk a mi Istenünkhöz: szerelmed édesebb a bornál. Vigyél magaddal! Siessünk el innét! Kelj föl kedvesem, gyere szépségesem! Nézd, elmúlt a tél, elállt az eső, elvonult a felhő. A föld színén már virágok nyílnak. Mutasd meg arcodat, hadd halljam hangodat, mert szépen cseng a hangod és bájos az arcod. Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész folyamok sem tudnák elsodorni (Én 1,2.4; 2,10-12.14; 8,6-7). Gyermekké lett az Isten, és mi vendégségben voltunk nála. Mint a régi jámbor állatok, beleheltük jászolának hidegét.Szemléltük arcának ragyogását, és melegséggel telt meg a szívünk. Köszönjük Neked betlehemi Kisded, Születetlen, aki gyermekké lettél, gazdag, aki szegénnyé lettél, élet, aki halállá lettél. Köszönjük, hogy mindeneknek élete lettél. Lenhardt Vilmos ÉPÍTSÜK A SZERETET CIVILIZÁCIÓJÁT (II. János Pál pápa új szociális enciklikája) „A szociális gondok mindig és a legkülönbözőbb módon foglalkoztatták az egyházat" — állapítja meg legújabb enciklikájában, a "Sollicitudo Rei Socialisben” (SRS 1) II. János Pál pápa. Már az Apostolok Cselekedetei, Szent Pál levelei bizonyítják a szociális gyakorlat és tanítás kialakulását. Később megalakulnak az ősegyház intézményei, majd a következő évszázadok betegápoló, nevelő szerzetes- rendjei foglalkoznak a rászorulókkal. Az indusztrializmus kialakulásával azonban, a XIX. században, új és Európa-méretű gondokkal találkozott az egyház és az állam: a munkás tömegek nyomorával. Az új szociális gond megoldására adja ki XIII. Leó pápa 218
