Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: Mögém! (Mk 1,16-20)
közösségét a kiskorú gyermekekkel. Mint Isten gyermekei azonban a közösségben mindannyian függenek Isten megszabadító, kiengesztelő és ígéretekkel teljes Igéjétől, amely Jézus Krisztus történetében nyilatkoztatja ki emberségét. Isten Igéje emancipálja az embereket éppen a családi és a hierarchikus függőségükből, vagyis elvezeti őket a közösségre. Egymás számára fölszabadítva... A közösségben a saját élettörténetükbe gabalyo- dott emberek fölszabadulnak egymás számára, mert elismerhetik kölcsönös bűnös voltukat. S a közösségben elismerhetik saját bűnüket s azt is, hogy a világ jelen korszakának hatalmai fogságban tartják őket, mert kiengesztelődést nyertek és ígéretet a szabadulásra. ...a „kiengesztelődés szolgálatára” a társadalomban. Ettől az Igétől közösségi függőségben lenni viszont annyit jelent, hogy a saját lábunkra vagyunk állítva, hogy már ne önmagunknak éljünk — sem családi, sem egyházi kötöttségben —, hanem, hogy a „kiengesztelés szolgálatába” lépjünk (2Kor 5,18), a közösségnek a társadalom számára való fölszabadításának a szolgálatába álljunk. A közösség „gyermeksége” le tudja leplezni az ipari célú társadalom előtt azt az illúziót, amely a kiscsaládba való kompenzáló menekülésben rejlik: amit az oktatás, az elidegenített munka és az állam által történő igénybevétel funkcionált és rideg gépezete elrabolt az embertől a bürokrácia, a katonaság és a technológiai növekedés számára, azt nem képes visszaadni semmilyen családi idill. Az egyházi közösségeknek éppen azért nem csupán az a hatalom adatott meg, hogy megnyissák a családokat az új típusú emberi kapcsolatok előtt, amelyek megfelelnek Isten megígért Országának, hanem az is, hogy kritikusan, vonzó módon és jelszerűen lépjenek föl az embernek ember által történő, társadalmilag elrendelt elnyomásával szemben. Erre a szolgálatra kapnak meghívást a szabadság Lelke által, Jézus Krisztus Lelke által, akiben felnőttek, nagykorúak lesznek, mert képesek feladni az Istentől és megszabadító szövetségétől való félelmüket. Mert az igazi istenfélelem hatalmat ad az irgalmatlan, hűtlen és igazságtalan embernek arra, hogy irgalmas, hűséges és igazságos Teremtőjét, Urát és Megváltóját „Abbénak, Édesapának" nevezze. Ebben az istenfélelemben nincs Istentől való rettegés, tehát nincs embertől való rettegés sem. Az Evangélium középpontjában álló gyermek ennek a képe: Isten képmása. Diakonia (Herder) 1986/5. 302-309. Fordította: Bánhegyi B. Miksa Sulyok Elemér MÖGÉM! (MK 1,16-20) „Opisó mou” (Mt 1,17) Jézus nyilvános működése az evangéliumok egybehangzó tanúsága szerint a tanítványok meghívásával kezdődött. E jelentős eseményről Márk tényszerűen és egyszerűen tudósít (1,16-20). A jelenet főszereplője egyértelműen Jézus, aki áthalad, lát, mond és hív. És ezek az emberi létezés alapvető „ős”-formáit kifejező igék valami egyszeri, megismételhetetlen titkot sejtetnek. A Jézussal való találkozás, az elhívás és küldetés sorsfordító eseményét. Ha a tanítványokban önmagunkra ismerünk, akkor az egyház mindenkori gyakorlatát követjük. Az egyház ugyanis mindig úgy értelmezte önmagát, mint Isten végidőkben élő népét. Ám földi létét tekintve ugyanabban a helyzetben érezte magát húsvét után, mint a tanítványok húsvét előtt. így az egykori tanítványok meghívása és küldetése a mi meghívásunk és küldetésünk példázatos képévé válhat, ők tisztázzák bennünk, mit jelent tanítványnak lenni. 212
