Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Barsi Balázs: "Ilyeneké az Isten országa" (Mk 10,14)
például az alázat, azért Isten lehajolt hozzám. Ez a Magnifikátnak a karikatúrája lenne. Sión Leánya, a Boldogságos Szűz itt a jelentéktelenek közé sorolja magát, és örömének, ujjongásának, boldogságának — mely átjárja az egész Lukács-evangéliumot — motívuma éppen abban van, hogy az Istennek úgy tetszett, hogy ezeknek a jelentékteleneknek nyilatkoztassa ki országát és tekintsen le rájuk. A pusztán moralizáló, sekélyes magyarázatok helyett ezt a kinyilatkoztatást kell megragadnunk. Amikor Lukács evangéliumában Jézus Isten gondviselő szeretetéről beszél, a hollókat emlegeti (ezeket a tisztátalan állatokat: lásd Lev 11,15!, amelyekkel vallásos ember nem törődik), a vadliliomokat, a füveket és a verebeket (12,24. 27—28). Nyilván Jézus tudatosan választja ezeket az állatokat és növényeket, mert ezeket a korabeli zsidó ember nem értékelte, haszontalannak tartotta. Nem tudom megállni, hogy most, a tanulmány végén ne utaljak Assisi Szent Ferencre. Egyfajta ideológiával (és előre kész fogalmakkal) Assisi Szent Ferenc szövegeit, mondásait, életének eseményeit úgy értelmezték, mint a gyermeki lelkűiéinek a megnyilatkozását. Keresték benne a gyermek ártatlanságát, alázatát, azt a gyermeki tekintetet, mely a világot mintegy először, minden érdek nélkül, minden hátsó gondolat nélkül tekinti. Biztos, hogy ennek a nézőpontnak megvan az igazsága, de amikor első életrajzai szerint kijelentette, hogy: azt akarom, hogy testvéreimet „fratres minores”-nek nevezzék, akkor itt többről van szó, mint egyszerűen a gyermeki lelkületről. Ez társadalmi állásfoglalás, mégpedig teológiai indíttatásból. A középkori társadalom durván sematizálva két rétegből állt: „maiores”-ből, ide tartoztak a tehetősebbek, hatalmasok; nagyok, akik számítottak, és „minores”-ből, vagyis a kicsikből, akik politikailag, gazdaságilag igazában nem számítottak. Ferencet megrázó istenélmény vezette, hogy a „minores”, a társadalmilag jelentéktelenek osztályába tartozzék. Ott tapasztalta meg az emberségnek, az életnek azt a teljes kibontakozását és azt az örömet, amely miatt Jézus felujjongott a Szentlélekben, mert Isten a kicsikre azért tekint, mert kicsik, nem pedig azért, mert jók. Ez a névválasztás olyan világos teológiai-társadalmi állásfoglalás, amely egyértelmű. Természetesen Ferenc azért akarta besoroltatni magát a kicsinyek közé, mert tudta, hogy Isten tetszése ragyog rajtuk. Milyen magatartást váltson ki az emberből mindez, amit itt végiggondoltunk? Az ember válaszolhat úgy, hogy ténylegesen elhagy minden hatalmat, minden nagyságot és kicsivé lesz. Ez különös prófétai hivatás az egyházban. Természetesen nem azért, mintha ezzel érdemeket szerezne, melyek jogot adnának neki Isten Országára, hanem azért, mert az Újszövetségben kinyilatkoztatott Isten a kicsikre tekint rá és nekik adja az Országot. Egy másik megoldás az lenne, hogy esetleg ott maradok, ahol vagyok az életben. Elfogadok bizonyos tekintéllyel járó megbízatásokat, fontos szerepeket, de szolgálatként úgy gyakorlom a tekintélyt, a hatalmat, hogy abból naponta kivetkőzöm. Teljesen, totálisan, mint ahogyan Jézus Krisztus Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, melyhez föltétlenül ragaszkodjék (Fii, 2,6). A családos ember tehát hatalmából teljesen kivetkőzve fordított szerepet tölt be: ő lesz az első számú szolga. Ugyanígy az egyházi és világi helyeken is, semmiféle előnyt nem élvez abból, hogy ő a nagyobb. És igazában, ha így éli meg valaki azt a tekintéllyel járó feladatot, amelyet kapott, akkor nem is fogják a nagyok közé sorolni. Akkor kicsi lesz a világ szemében. A harmadik megoldás, hogy befogadok egy gyermeket. A gyermek itt minden kicsit, kivetettet jelent. Ha attól az isteni irgalomtól engedem magamat vitetni, amely lehajol a kicsikhez minden érdem nélkül, és életemet az ő szolgálatukra szentelem, velük együtt Istent magát fogadtam be. Jegyzetek: 1. Jacques Dupont: Les Béatitudes, tome 2, Paris, Gabalda 1969. 145—151. — 2. Jacques Schlosser: Le Dieu de Jesus, Cerf 1987. 213—233. 200
