Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Barsi Balázs: "Ilyeneké az Isten országa" (Mk 10,14)
nap fáradoztak. Meg is adja bérüket. Itt tehát szó sincs „a tettek általi megigazulás tanának cafatokra tépéséről”, mint ahogyan egy szövegmagyarázó írja. Arról van szó csupán, hogy a gazda nem engedi magát bezárni a munka - munkabér szigorú megfelelőségének világába. Nem töri azt szét, hanem túlhaladja. S ezt a túlhaladást célozza a parabola. A hallatlan az, hogy Isten azokat is eltölti javaival, akik alig vagy egyáltalán nem érdemlik meg. Az, hogy többet ad a megérdemeltnél, jóságát nyilatkoztatja ki. Öntörvényűén cselekszik. Motívuma saját magában van. A hetvenes évek után a farizeusokat sokat foglalkoztatja az érdem és jutalmazás problémája. S ők a szigorú megfelelőség mellett döntenek. Emögött sajátos istenkép van, mely nem azonos az ószövetségi kinyilatkoztatással. Hiszen az Ószövetségből megtanulhatták volna Isten ingyenes, minden emberi elképzelést fölülmúló szeretetét is. Érdekes, ahogyan a hetvenes évek után magyarázzák a rabbik e törvény adásának motívumait. Sematizálva két pontba lehetne összefoglalni. Azért adta Isten az izraelitáknak a törvényt, hogy érdemeket szerezhessenek, és miután már van érdemük, megjutalmazhassa őket a kivonulással. Tehát törvény nélkül nincs érdem, érdem nélkül viszont nincs jutalmazás (isteni áldás). Úgy tudták, hogy Isten maga akarta ezt a rendszert, és ehhez tartja is magát. Sok Midrás-szöveg az egyiptomi kivonulással illusztrálja ezt a tanítást. Mielőtt Isten kivezetné Izraelt Egyiptomból, észreveszi, hogy az izraelitáknak nincs érdemük. Tehát nem jutalmazhatja őket a megszabadítással. Ezért gyorsan előírja nekik a húsvéti bárányt és a körülmetélke- dést. Ezt teljesítve érdemeket szereznek, és így Isten most már jutalomképpen kiszabadíthatja őket. Látjuk, hogy ez a magyarázat mennyire karikatúrája az ószövetségi kinyilatkoztatásnak, hiszen pontosan az Egyiptomból való szabadulás a meglepő, az isteni ingyenesség kinyilatkoztatása. Szerintük egy olyan Isten, aki így cselekedne, ahogy Jézus ebben a példabeszédben bemutatja, megzavarná a vallásos embereket; kiábrándítaná, fölforgatná vallási rendszerüket. Jézus ebben a példabeszédben saját konkrét helyzetére utal. Az átlag hívő szemében biztosan szálka volt az a tény, hogy Jézus a vámosok és bűnösök barátja. Ez a vád, ez a konkrét élethelyzet van a példabeszéd mögött. Ez a parabola Jézus apológiája, védekezése. Ő azért nem zavarja el az utolsó órában jöttékét, és ugyanannyit ad nekik, mint az első órában meghívottaknak, mert Isten is így cselekszik. De nemcsak apológia, hanem Jézus kinyilatkoztatása, melyet Istenről ad. Jézus azért h ívja meg ebben az utolsó órában a vámosokat és az utcanőket, azért adja nekik érdemtelenül a teljes bért, mert ilyen az Isten, mert az Atya így cselekszik. Nagyon fontos észrevennünk itt, hogy Jézus nem tagadja az érdem és jutalmazás világát, csak azt mondja, hogy ez egy végtelen nagy világban funkcionáló kisebb vallási rendszer. Nem pedig fordítva. Istent nem lehet bezárni az érdem és jutalmazás vallási sémájába. Az érdem és a neki megfelelő jutalmazás érvényes, de ez csak egy tengerben úszó kis sziget. A végtelen tenger Isten meglepő ingyenes szeretete, jósága, amelyben az utolsónak, az érdemtelennek is a teljeset adja. Azt hiszem, hogy most érkeztünk oda, hogy megérthessük: miért keresik sokan a gyermek pszichológiájában, a gyermek lelkiségében azokat a pozitív mozzanatokat, amelyek miatt Jézus példaképnek állíthatta az apostolok elé, s ami miatt a gyermekek az Isten országát megkapták az Atyától, mintegy „kiérdemelték”. Sokan tehát úgy gondolják, hogy a mennyek országa valamiképpen azoknak jár ki, akik érdemesek rá alázatosságuk, ártatlanságuk, gyermeki egyszerűségük miatt. Most láthatjuk, hogy ez pontosan az ellenkezője annak, amit Jézus mond. A megdöbbentő, mellbevágó ebben a kinyilatkoztatásban éppen az, hogy a kicsinyekhez minden érdemük nélkül, pontosan, mert jelentéktelenek, kicsik, lehajol Isten, és nekik adja országát. Ezt nem a kicsik jóságából, hanem Isten jóságából magyarázhatjuk. Amikor a Szűzanya a Magnifikátban magát a kicsinyek közé sorolja, akkor azt mondja: „rátekintett szolgálójának alacsonyságára” (1,48), nem pedig alázatosságára. Tehát a Szűzanya saját magát az érdem nélküli és társadalmilag, egyáltalán emberi szempontból a jelentéktelenek világába sorolja. Nem dicsekszik alázatosságával. Nem mondja, hogy mivel én olyan kiváló lelki képességekkel rendelkezem, mint 199
