Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Goják János: Jegyesoktatás néhány szempontja
sés egoizmusa szinte lehetetlenné teszi az életre szóló kölcsönös odaadást, az igazi szerelmet. Ez az életérzés szinte eleve kizárja a keresztény házasságeszményt, az életre szóló, felbonthatatlan köteléket és hűséget. Az evilági jólétet hajszoló ember a fogyasztói szemlélet megigézettje, a gyermekáldást a saját kényelme, anyagi jóléte akadályának tekinti. Noha nyilvánvaló, hogy a születések megcsappanása számos európai országban összefügg az európai kultúra és társadalom válságával, kétségtelen, hogy a szekularizált szemlélet áll a gyermek elutasítása vagy egy-két gyerek vállalása mögött. — Híveink ebben a szekularizált világban élnek, rájuk is hat ez a szemlélet. Mi hát a teendő? Mit tegyen ebben a helyzetben a lelkipásztor annak érdekében, hogy a keresztény házasságeszményt beoltsa vagy megerősítse a jegyesek szívében? — 1. Nagy bizonyossággal állítható, hogy az a jegyesoktatás, melynek tartalmi és formai elemei akkor alakultak ki a magyar lelkipásztorkodásban, amikor még többé-ke- vésbé egységes keresztény társadalom vett körül bennünket, — ma már alkalmatlan, aligha járhat eredménnyel. Az effajta jegyesoktatás nem veszi tekintetbe a megváltozott társadalmi környezetet, közfelfogást. Azt hiszem, hogy papságunk jelentős része, korábbi neveltetése következtében még ma is lényegében úgy próbálja előkészíteni a jegyeseket, ahogy elődeink tették ötven évvel ezelőtt. Ezért élik meg nagyon sokan a házassági előkészítést úgy, mint például az elsőáldozási vagy bérmálási előkészítést. Vagyis: eleve számolnak azzal, hogy legtöbbjüket nem tudják megnyerni a keresztény életnek, a katolikus házasságeszménynek. — 2. Milyen jegyesoktatás célravezető a mi körülményeink között? A jegyesoktatás alkalmával kettős feladat áll előttünk. Az egyik az, hogy — az esetek legnagyobb részében — a jegyesoktatás során kell a fiatalokat a keresztény életbe bevezetni, mert vagy nem tanultak soha hittant, nem voltak elsőáldozók sem, vagy — ha voltak is — olyan gyér ismeretekkel rendelkeznek és annyira idegen számukra a kereszténység, hogy csaknem az elején kell velük mindent kezdeni. Ez azt jelenti, hogy a jegyesoktatás során igen sokszor és egyre gyakrabban egy sűrített, tömény katekézist kell nyújtani. Technikailag, módszertanilag ez különbözőképpen oldható meg. Például városokban közös tanfolyamok rendezése. Több közeli falu egyházközsége is szervezhet ilyent. Ezekbe világi előadókat is be kell vonni orvosi, lélektani és a házassági tapasztalatok előadására. A legfontosabb, hogy úgy adjuk át az alapvető tanítást, hogy közben számolunk a mai ember gondolkodásmódjával, és gyakorlati keresztény életre próbáljuk indítani a fiatalokat. A másik feladat a keresztény házasságeszmény és családmodell megismertetése és elfogadtatása a jelentkező fiatal párral. Természetesen a gyakorlatban ez kapcsolódik a katekézishez, és annak részét képezi vagy képezheti. Az a véleményem, hogy az adott fogyasztói mentalitás, szekularizált életérzés közepette heroikus tettet kívánunk meg a fiataloktól akkor, amikor a keresztény házasságeszményt egyházunk követelményeként állítjuk eléjük. Azt kívánjuk ugyanis tőlük ezzel, hogy szánjanak szembe a közgondolkozással, utasítsák el a szexuális életre és a házasságra vonatkozó, társadalomban élő kategóriákat. Legyenek képesek kivonni magukat az evilági életérzés masszívan propagált befolyása alól. Felmerülhet a kérdés: mennyire vannak ennek reális esélyei pusztán szociológiai szempontból, az embert társadalmi beágyazódásában szemlélve. Sosem feledve természetesen a kegyelmi tényezőt, amely mozgósítja a lélek, a személyiség belső erőit, és kiformálja bennünk a krisztusi embert. A kérdés tehát ez: képes-e a fiatal pár a környezet hatása alól kivonni magát, illetve a probléma az: mit tegyen a pap annak érdekében, hogy ezt a szembefordulást elősegítse? a) Reagálhat a pap erre a kihívásra úgy is, hogy kitér. „Elkeni” a keresztény eszményt, tudatosan vagy félig tudatosan maga is engedményt tesz a szekularizált szemléletnek. Alacsonyabbra teszi a mércét. Nem tudom, hányán élnek ezzel a „lehetőséggel”. Gondolom, vannak ilyenek. Lelkiismeretükben talán arra hivatkoznak, hogy nem akarnak olyan terheket rakni híveink vállára, amit azok nem bírnak el. Ezt a „megoldást” — mintáz közismert — az egyházi tanítóhivatal határozottan elutasítja. 179
