Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Bolberitz Pál: A felnőttkor evangelizációja
KI A FELNŐTT? Az evangélium hirdetésekor mindig szem előtt kell tartani, hogy kik az ige hallgatói. Jelen esetben a felnőttek. Ám a további kérdés így hangzik: Ki nevezhető felnőttnek? Mika felnőttség kritériumai? Mi jellemzi a felnőtt korosztályt? — A kérdésre egzakt, és minden esetre feltétlenül érvényes választ aligha adhatunk. Ennek oka abban rejlik, hogy a felnőttkor — törekvésben vagy valóságban — a kifejlett, érett személyiség kora. Márpedig a személyt az egyediség és közölhetetlenség jellemzi. Ezért nem könnyű feladat általános tulajdonságok alapján osztályokba sorolni a felnőttség tulajdonságait. De az általános megfigyelések leírásával és értékelésével megközelítő megállapításokat tehetünk, annak folytonos szem előtt tartásával, hogy mindig vannak kivételek és korosztálybeli átfedések. Nem kétséges, hogy a felnőttség objektív kritériumaihoz tartozik a biológiai érettség és valamilyen szintű társadalmi legitimáció. A kérdés már bonyolultabb akkor, ha a felnőttség lényegét lélektani oldalról közelítjük meg. Ismeretes, hogy a felnőttnek számító egyedek közt akárhányszor sok, lélektani értelemben retardált személyiség is található. Ezek azok az emberek, akik vagy szubjektív vagy objektív okok következtében nem tudtak egészen felnőtté válni. Szívük mélyén megmaradtak a gyermek- vagy a prepubertáskorban, vagy mintegy a felnőttkorba prolongálták serdülő- vagy ifjúkori attitűdjüket. Magukban elutasítják a felnőttkort, ami döntéshalogatásban és az elkötelezettségtől való félelemben nyilvánul meg. Ritkább, de előfordul az „előrefutás” jelensége is, amikor a felnőtt már az öregkor tulajdonságait hordozza marján. Napjainkban az előbbi jelenség sokkal gyakoribb az utóbbinál, ami a felnőttek „fiatalos” divatjában is megnyilvánul. Fentebb megállapítottuk, hogy felnőtt az az ember, akinek érett a személyisége. A személyiség érési folyamata a személyi identitás keresésében, illetve felfedezésében valósul meg. A gyermeknek olyannak „kell” lennie, amilyennek őt a család vagy a környezet alakítja. A serdülő felfedezi egyedi és megismételhetetlen személyiségét, amiért meg kell küzdenie a környezetével. Az ifjúkorban a felfedezett személyiség „visszaigazolást” keres önmagában, eszményekben, társakban. Az ifjú mindenáron „hű akar lenni önmagához”, de ezért sokszor nagy árat kell fizetnie: a kitűzött eszmény és a bukdácsoló valóság között tátongó szakadék fölött kell egyensúlyoznia. A felnőtt ember szembe mer nézni önmagával. Felismeri személyiségének lehetőségeit és korlátáit. Ezzel sáfárkodik. Elvárja, hogy mások is olyannak fogadják el, amilyen, vagy amilyennek önmagát látja. A személyi érettséghez hozzá tartozik az értelem és akarat kifejlett használata és az érzelmi élet elmélyülése. Míg az ifjú eszmékben és elméletekben gondolkodik, addig a felnőtt gondolkodása reális alapokon nyugszik. Felnőttkorban az akarat képessége, a szabadság és az ezzel járó felelősség is érett állapotba jut. Míg a gyermek szabadságát inkább szertelenségnek lehet nevezni, addig a serdülő a szabadságot, mint a kényszerűségtől való mentességet éli meg. Az ifjúkorban a választás szabadsága kerül előtérbe. Az ifjút a remény élteti és az életlehetőségek közül a lehető legjobbat akarja „kiválasztani”. A felnőtt ember eljut a szabadság teljességéhez, ami a döntés szabadsága. A felnőtt tudja, mit akar és a választott jó, illetve érték és cél mellett elkötelezi magát. Mivel maga választotta a döntés „tárgyát”, elkötelezettségét nem kényszerként, hanem szabadságként éli meg. A szabadsággal együtt jár a felelősség. Felnőtt az, aki felelős életet él. Képes arra, hogy felelősséget vállaljon önmagáért, másokért vagy egy ügyért, eszméért, feladatért. A felelősségvállalás viszont kockázattal is jár. A kockázattól és önmaga, illetve mások „fölvállalásától” való félelem akadályoz meg sok ifjút abban, hogy tudatosan is felnőtté váljon. Vannak, akik „belemenekülnek” a felnőttségbe, mert az ifjúkor kötöttségei elől futnak. Nők esetében erre a legjobb, társadalmilag is legitimált megoldás a házasság és az anyaság vállalása. Csakhogy a válások nagy száma is azt bizonyítja, hogy a felnőttségbe való „belerohanás” — pszichológiai fedezet nélkül — önbecsapás. A felelős felnőtt életbe ugyanis nem lehet vakon beleugrani, hanem arra fel kell készülni. A felnőtt ember érzelmi élete is éretté válik. A gyermek elsősorban kapni akar, és szeretete inkább ösztönös vonzalom. A serdülő küszködik érzelmeinek kifejezésével. Az ifjú szeret, hogy szeressék és elfogadják. A felnőtt szeretete akkor érik be, ha adhat és mások javát szolgálhatja. Ha elfogadta és elfogadtatta önmagát, akkor érzelmeit 146
