Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Bolberitz Pál: A felnőttkor evangelizációja
összesíteni mindezt a következőkben szeretném: Tanúságtételre van szükségünk az egyházban, ehhez pedig hitben képzett emberekre. A világ, amelyben élünk, nem szavakat vár, hanem megélt közösségeket. A megélt közösségek nemcsak papokból állnak. A megélt közösségekre még nincs elég emberünk. Ma kell fölnevelni őket. 30 évig még hitoktatás is alig volt, ma kell megnyerni az embereket, mégpedig öntudatos hitre. Ott sincs valóban hit, ahol a hagyományos hit még megvan, mert nincs öntudatossága. Tessék megnézni: beköltözik a városba, három hónap alatt vége a vallásosságának. Ez nem hit, mert nem egyéni, tudatos döntésből eredő hit. Tehát a személyes döntésig el kell jutni és juttatni. Ehhez pedig tanítani kell, képezni kell. Ehhez olyan csoportok kellenek, ahol a hitét meg tudja vallani, ahol a hitét megváltó közösség tagjaitól veszi át mindazt, amire szüksége van. Mindez elkezdődik az ifjúsági csoportokban, és nem a gyermekeknél—ez még alig valami. Az öntudatos hit a kamaszkor végén indul. (Bérmálkozók szentségénél 10 éves korban „kibérmálko- zik” az egyházból, utána soha nem találkozunk vele, legfeljebb házasságkötéskor.) A serdülőkkel való foglalkozás után a jegyesekkel való foglalkozás következzék. A jegyesek után a fiatal házasok egybentartása; majd a fiatal szülőkkel való foglalkozás, csoportokban, dialógusban. — Minden élethivatásban megfelelő tanácsadásra van szükség. A franciáknál például számtalan ilyen csoport van: egészségügyiek csoportosulása, azután fiataloké, munkásoké stb. Mindezekhez olyan anyag előkészítésére van szükség — tervszerűen, nem ötletszerűen —, ami több évre előre biztosítja a közös munkát az ő kultúrszintjüknek és érdeklődési körüknek megfelelően, amiben képesek helytállni. Minderre nem elégséges a prédikáció. Először azért, mert nincsenek ott, másodszor, mert 10—15 perces prédikációkban nem lehet komoly hitalapozást nyújtani. Kurzusokra, továbbképzésekre van szükség. Ha kell, akkor öttel kezdünk, az öt hozzon huszonötöt. Azzal a tanúságtevő élettel, amellyel a világban élve, megmaradva a világban, a világban kíván keresztényként élni. Ha a Parlamentben szólal fel, akkor a Parlamentben keresztény, ha munkahelyi gyűlésen, akkor ott valóban keresztényként, az evangélium alapján állva. Ezt a fajta öntudatosan élő keresztény embert kell kinevelnünk. Erről beszél a zsinat is, hogy ti. a világi hívő maga módján legyen vallásos, legyen hithű, legyen tanúságtevő. Ez a világi hívő királyi, prófétai, papi feladata. A családi otthon szentté tétele, a gyermekek fölnevelése, tanúságtétel evangéliumi módon — történjék ez bár a piacon vagy a közértben: olyan tanúságtétel, amely mindig és mindenütt keresztény. A budapesti Teológiai Tanulmányi Napokon, 1988. január 27-én tartott előadás szövege. Bolberitz Pál A FELNŐTTKOR EVANGELIZÁCIÓJA Úgy tűnik, hogy a felnőtt korosztály a lelkipásztorkodás mostohagyermeke. Látszólag ez nem így van, mert a lelkipásztorkodás „feltételezi”, hogy a hívek zöme felnőtt, hitében érett személy. Gyakorlatilag az egyházközségek is elsősorban a felnőtt korosztályokra számítanak. Tény, hogy a II. Vatikáni zsinat és az ezt követő egyházi megújulás, a korábbi időkhöz viszonyítva nagyobb nyomatékkai hangsúlyozta a világiak aktív részvételét az egyház életében. Középpontjába került a keresztény nagykorúságra való törekvés követelménye és a keresztségből, illetve bérmálásból fakadó missziós küldetés parancsának teljesítése. Az érdeklődés így fokozottabban a felnőtt korosztály felé terelődött: akár úgy, mint, amely apostoli küldetést tölt be, akár úgy, mint akiknek hirdetik az evangéliumot. Az egyház lelkipásztori szolgálatának célja az is, hogy híveit nagykorúvá tegye Krisztusban. Amint szakmai és etikai, sőt pszichológiai szempontból is szükség van a felnőttek képzésére és továbbképzésére, úgy lelkipásztori szempontból is az egyház sürgető szükségét érzi annak, hogy felnőtt híveit az evangelizáció értelmében folyvást képezze és továbbképezze. ■ti . H 145
