Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Gyulay Endre: Keresztény felnőttképzés jelentősége és feladata
Gyulay Endre püspök KERESZTÉNY FELNŐTTKÉPZÉS JELENTŐSÉGE ÉS FELADATA Nagyon nehéz a feladatom, mert átfogó képet kellene nyújtanom arról, amiről az egyik Püspöki Szinódus beszélt, amiről mindenütt beszélnek, nagyon sokat kísérleteznek és sokféle tapasztalatot gyűjtve, legtöbb helyen kudarcba fulladnak vagy eljutnak addig, hogy újabb kísérletbe kezdenek. — Mintegy 30 esztendje foglalkoztam és foglalkozom fiatalokkal, 15 éve kezdtük el a jegyeskurzust Szegeden, és 1973-ban, szintén 15 éve, kezdtük el ugyanitt a világiak képzését. Tehát sok ágon benne vagyok már a kísérletezésekben. KI A VILÁGI HÍVŐ? Lehetne dogmatikus, lehetne szociológus szemmel nézni, lehetne a patrisztikából vagy az egyháztörténelemből meghatározni. Nagyon sokfelől lehetne megközelíteni, én a magamén szeretném megpróbálni. A Lumen Vitae-ben jelent meg Alexandre Faivrenek egy cikke, aki azt írja, hogy az I. és II. században Római Szent Kelemennél találunk csak erre a szóra utalást, hogy „laikus”. „A laikust laikus törvények kötik.” S a magyarázatban ez található: ez olyan zsidóra vonatkozott, aki az Ószövetség törvényét elfogadja és föladatának látja, hogy ennek, a Tórának, engedelmeskedjen. — A 180—260 között élt Alexandriai Szent Kelemen a következőt írja: „Az apostol szerint az egyszer házasodott férfi — legyen presbiter, diakónus vagy laikus —, ha feddhetetlenül él a házasságban, megmenekül azáltal, hogy gyermekeket nemz.” Itt a laikus szó „elitet” jelent; azokat, akik készek arra, hogy belőlük bármikor presbiter lehessen. A választottak közé tartoznak: Krisztus nyájába, a testvérek közé, a szent részbe. Nagy változás kezdődik 230—260 körül, tehát nem egészen biztos az, hogy csak a Nagy Konstantin-i váltás hozta meg az egyházban az új irányt, amire oly sokan szoktak hivatkozni. Szent Ciprián írja: „Nem szabad eltéríteni feladatuktól azokat, akik az isteni szolgálatra szentelték magukat, s arra kényszeríteni őket, hogy profán foglalkozásoknak szenteljék gondolataikat és gondjaikat.” A laikus a klerikusnak lelki gondozottja és eltartója! Új szemlélet jelenik meg tehát az egyházban: a szétválás. A laikus szó lassanként az igényt fejezi ki: valamit vár a klerikustól, és neki természetesen, hogy elmélyedhessen a tudományban, igehirdetővé válhasson, anyagi juttatással biztosítja megélhetését. A IV. századtól, Konstantin óta: a klerikusok kiváltságos helyzetbe kerülnek. Világi és egyházi hatalmasok függvényévé válik a nép, a „laos”-hoz tartozó laikus. Itt Szent Ambrusra érdemes visszaemlékezni, aki tiltakozik, hogy a klerikust világi bíróság elé vigyék, tehát már bizonyos kiváltságokkal rendelkezik a csak világi hívővel szemben. A szétválás egyre teljesebbé válik. A közösségből kilépő püspök, hogy egy — talán így fogalmaznám — zsírosabb püspökségnek legyen a püspöke, elhagyja a maga közösségét, amellyel elgyűrűzte magát, és egy kicsit nagyobb hatalommal rendelkező helyre érkezik. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy ez a szétválásos állapot a XX. századik terjed. Csak most kezdünk valamiféle „új” szemmel nézni. A következő lépés ebben a szakadásban a szerzetességnek kialakulása és fejlődése, amikor már őket is pappá szentelték, otthagyják közösségüket, hogy szerzetbe vonuljanak, elvonuljanak a világtól, hogy „önmagukat üdvözítsék”, hogy a világgal való szakításukat jelezzék. Eleinte még csak a hívek közössége számára szenteltek papot. Később már egészen új vonatkozása jelenik meg: a szerzetességben élő pap. Újabb szakítás tehát: a közösség, az egyházközség nélkül szentelt papok útnak indulása. — Jogi vonalon később eljutunk oda is, hogy a klerikus büntetése: laicizálás! A SZOLGÁLATOK? A II. században: püspök, presbiter, diakónus. De ott van mellettük a laikusok sora is: a doktorok, tanítók, katekéták, felolvasók. Ezek lassú megszűnésével azonban megszűnik a laikusok szolgálata, hiszen a tonzúrával 138
