Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Nyiredy Maurus: Az egyház dilemmája (Részesíthetők-e az elvált, újraházasodottak a bűnbocsánat és az Eucharisztia szentségében?)
Esetleg azt keresi, hogy mi fájhatna a legjobban ennek a gyereknek. — Ha ezt vetítjük az égre, akkor egy végtelenül szadista Istent kapunk, akitől legjobb az ateizmus bozótjai mögé bújni. Nemcsak naív, hanem bűnös dolog is azt képzelni, hogy Isten öröktől fogva isteni fantáziájának teljes bevetésével kitalált egy csodálatos gyönyöröket felkínáló paradicsomkertet és melléje egy isteni módon felszerelt kínzókamrát. Az előbbi a Mennyország, az utóbbi a Pokol. Ezenfelül még arra is gondja van, hogy speciális bűnökhöz minősített és arányosított külön kínzás is biztosítva legyen. Ez a primitív, kinyilatkoztatás-ellenes képlet sok keresztényt mérgez ma is. Napról napra termeli bennünk az ateizmus „kovászát”. MEGBOCSÁTÁS. Isten keresi az embert, nem az ember az Istent (Tér 3,8), mégpedig azért, hogy kimentse a bűn-büntetés világából, amelyet az ember saját magában nyitott meg. Jézus a tetőn keresztül eléje leengedett béna embertől nem kérdezte, hogy „Fiam, akarod-e, hogy megbocsássam bűneidet”, hanem így szólt: „Fiam, bűneid bocsánatot nyertek” (Lk 2,5). — Tehát akkor nem lenne egyéb a megtérés, mint hagyjuk, hogy megbocsásson az Isten, hagyjuk, hogy megtaláljon minket? Igen, semmi egyéb. Mit tett az elveszett drachma, az elveszett bárány és az elveszett fiú? Ha ennek a három példabeszédnek lényegére és közös vonására figyelünk, azt kell mondanunk: semmit. Hagyták magukat megtalálni. — Itt nem a hit és cselekedetek évszázadok óta ügyetlenül felvetett és ezért rosszul, vagy nem egészen megoldott problémájáról van szó. — Egyedül az Isten az, aki üdvözít. Én csak akkor üdvözülök, ha elfogadom ezt az üdvösséget. Vagyis, ha egész létemmel (nemcsak szavaimmal) másoknak tovább adom. Ha hagyom egészen átfolyni mások felé az isteni Irgalmasságot, és ha megszületik bennem a hála. Az ősi, az ösztönös, a bűnbe esett ember által elképzelt Isten—ember kapcsolatot az jellemzi, hogy az embernek kell érvényre juttatnia saját magát cselekedetei által. Ebben a vallásban nincs meglepetés és öröm. Ebben a felfogásban a megbocsátás tulajdonképpen nem más, mint számlakiegyenlítés. Az embernek kell jóra indítani Istent. Vallási gyakorlataival, egyre növekvő áldozataival rávenni arra, hogy megbocsásson. Itt mindig az ember az, aki először cselekszik. A kinyilatkoztatás fényében Isten az, aki először cselekszik, ó adja az üdvösséget, az életet. Az ember ezt csak akkor veszi át, ha egészen befogadja és másokkal is közli (ez az erkölcs keresztény alapja), és megköszöni (ez az istentisztelet keresztény gyökere). A bűn, a büntetés és a megbocsátás misztériumait megközelítve nem megoldást akartunk adni. Marad így is sok kérdés, de ezek a kérdések már nem egy pogány filozófia és keresztény kinyilatkoztatás keverékéből felmerülő kérdések, hanem reméljük, egyedül a Jézus által adott végső kinyilatkoztatás radikális elfogadásából adódó értelmi problémák lesznek. Nem racionális megoldást akartunk adni. Ugyanazt tartjuk bűnnek, büntetésnek és megbocsátásnak, amit Krisztus Urunk, az apostolok és az egész katolikus egyház tartott, de mindig új és a Lélek segítségével, reméljük, egyre mélyebb megközelítéssel járulunk oda életünknek ehhez a nagy titkához, hogy elragadtatottan és elcsendesülve imádhassuk az isteni Irgalmasságot és énekelhessük mindörökké. Nyiredy Maurus AZ EGYHÁZ DILEMMÁJA (Részesíthetők-e az elvált újraházasodottak a bűnbocsánat és az Eucharisztia szentségében?) Jézus Krisztus tanítványai sem válogathatják mep a kort, amiben élniük kell. Napjainkban sokszorosan szekularizálódott, intézmény- és gyakran családellenes világban élünk. Ez a körülmény súlyos feszültségeket teremthet keresztény meggyőződésünk és az egyház tagjainak — a korszellem által bizonyára befolyásolt — 10
