Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)

1988 / 2. szám - KÖRKÉP - Koncz Lajos: Szentség a világban és az emberben

leírta: „A szeretet főparancsa nem ismer határokat” (Contra retrah 6). A II. Vatikánum szerint pedig nem szabad szembeállítanunk a hivatásbeli és társadalmi tevékenységet a vallási élettel. Az a keresztény, aki elhanyagolja földi feladatait, valójában az embertársaival, sőt magával az Istennel szemben fennálló kötelességeit hanyagolja el, és így éppen örök üdvösségét veszélyezteti (EM 43). Az elkülönülés mellett pozitív feladat az erkölcsi szentség megvalósításában, hogy megadjuk az Istennek az őt megillető hódolatot, konkréten az isteni parancsok megtartása és az erények gyakorlása által. Ez utóbbit a hagyományos teológia a kegyelemtanban — a megszentelő kegyelem kísérete és a kegyelem organizmusa címszó alatt fejtette ki, az erkölcstan pedig a természetfeletti és erkölcsi erények, meg a Szentlélek ajándékainak részletes tárgyalásával mutatja be a kegyelemnek és keresztény életnek a kivirágzását. Mindennek alapja a Szentírás szerint, hogy a keresztények az igazi és „szent nemzetet”, valamint „királyi papságot” jelentik és a „szent templomot” alkotják (1 Rt 2,9; Ef 2,21), akik az igazi kultuszt adják meg az Istennek, felajánlva magukat „szent áldozatként” (Róm 12,1; 15,15; Fii 2,17).10

Az említetteken kívül a kereszténység még ún. egyéni objektív szentséget is ad: eltörli az áteredő bűnt és felnőtteknél a keresztség előtt elkövetett súlyos bűnöket és megadja a megszentelő kegyelmet. Akik ebben a kegyelmi állapotban kitartanak vagy ha azt súlyos bűnnel elveszítették, a bűnbocsánat szentségével újra meg újra visszaszerzik, azokat egyéni-alanyi értelemben is szenteknek mondjuk (etikai vagy aktív szentség). Különösen azokat, akik a kegyelem állapotában halnak meg. Ezek közül egyesekről ünnepélyes formában is kinyilvánítja az egyház, hogy a mennyei dicsőség részeseiként és példás életük következtében szenteknek tisztelhetők.11

Ezzel visszaérkeztünk oda, ahonnan elindultunk, a kanonizált szentek kultusz-problémájából — a szentség lényegének végső tisztázásához. Mit jelent tulajdonképpen szentnek lenni, életprogramként vállalva? És egyáltalán kötelező-e a keresztény ember számára az életszéntség például olyan tudatossággal célbavéve, mint Prohász- kánál találjuk kispap-éveitől kezdve élete végéig: Szent akarok lenni, minden áron, egészen Jézusnak és Jézusban élni . . .

A Vatikánum Egyház-okmánya külön fejezetben bizonyítja és részletezi a tézist: Az egyházban mindenki meg van híva az életszentségre. „Mindenki, akár a papi rendhez tartozik, akár annak lelkipásztori gondozása alatt áll, meghívást kapott az életszentségre, az Apostol szava szerint: Az Isten akarata, hogy szentek legyetek!” (E 39; vör. 1Tesz 4,3; Ef 1,4). „Ez az életszentség a földi társadalomban is előmozdítja az emberhez méltó életet” (E 40), „szerepe tehát a kovászé, amely mintegy belülről szenteli meg a világot” (E 31), és ezzel viszi előbbre a világ folyamatos konszekráció- ját.

S akkor még egyszer a végső kérdés: Mit jelent az életszentség? — Istennek, az örök, abszolút Ősszentségnek a sugárzónájába kerülni, hívására-szólítására fenntartás nélküli igennel válaszolva, szentségének „élő fényözönétől” (Dante) átjárni hagyni magunkat, egyszerűen: a kegyelem állapotában élni a Szentháromság életébe kapcsoltan. Továbbá szent akaratával azonosulni, azaz elfogadni mindent, ami sorsunk és életünk kísérője lesz; de keresni is az eszközöket és módot, hogy ránk vonatkozó akaratát-tervét, teremtői eszméjét megvalósítsuk. És végül a legfőbb krisztusi parancsot beteljesíteni, az Isten és ember iránti, együttesen megélt szerete- tet, amely Dante Színjátékának végszavai szerint — „mozgat napot és minden csillagot”. És egyetlen tőmondatba sűrítve az egészet, ahogy egyhelyütt már előre vetítettük a szentség lényegét: Istenben élni.

Jegyzetek, irodalom: 1. M. Eliade: A szent és a profán, Bp. 1987.17—18,22—23. — 2. M. Eliade: id. mű 202—203. — 3. M. Eliade id. mű 16. •—4. Vő. II. Vatikánum: EM 33—36. — 5. M. Eliade: id. mű 155.— 6. M. Eliade: id. mű 157. — 7. Vö. Sacramentum Mundi, Basel, 1968. II. 627—54.— G. Friedrich: Das Neue Testament Deutsch, Göttingen, 1968. — H. Fries: Handbuch theologischer Grundbegriffe, München, 1962. 653—62. — 8. Előd István: Katolikus Dogmatika, Bp 1983,2 36—38. — 9. Schütz Antal: Dogmatika, Bp. 19372 II. 432—36. — 10. Biblikus Teológiai Szótár, Róma, 1974. 1190—91. — 11. Előd István: Vallás és egyház, Bp. 1981.256. — 12. Előd István: Vallás és egyház, 57.

112