Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Barsi Balázs: "Én azért jöttem, hogy életük legyen..." (Jn 10,10)
következtethetünk arra, hogy a bűn a nemlét misztériumába tartozik, mert életadással mentett meg bennünket. Szent János azzal a céllal írta evangéliumát, hogy a hit által életünk legyen Jézus Krisztusban (Jn 20,31 az evangélium utolsó mondata). Nem egy új vallásnak vagy magasabbrendű erkölcsiségnek akar bennünket megnyerni, hanem egyszerűen az életnek. Jézus Krisztust úgy tekinti, mint akiben élet volt (Jn 1,4). Evangéluma közepén maga Jézus mondja, hogy juhai hallgatnak szavára, ismeri őket, és ők is ismerik. Örök életet ad nekik és nem vesznek el soha (Jn 10,27—28), mert ő tulajdonképpen csak azért jött, hogy életünk legyen, éspedig bőségben (Jn 10,10). Kiderül, hogy ez az örök élet nem egyszerűen ennek az életnek végtelenre-nyújtása, hanem egy más minőségű élet, amelyet csak a Krisztusba vetett hit által érhetünk el. „Aki hallja szavamat és hisz annak, aki küldött, az örökké él, nem esik ítélet alá, hanem már át is ment a halálból az életbe” (Jn 5,24). — Az „élet” és az „ítélet” szavak itt egy mondatban találkoznak. Figyelmeztetés ez arra, hogy a bűnt (melyre utal az ítélet szó) ne egyszerűen törvénysértésnek és, főleg ne csupán társadalmi szerződés és kialakult szokások megszegésének tekintsük, hanem az élet ellenségének. — Szent János így foglalja össze a Krisztus-eseményt: „Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt és megjelent nekünk” (1Jn 1,2). Enélkül az élet nélkül a bűnös ember nem képes eljutni Istenhez, aki arra teremtette, hogy részt adjon neki saját személyes életéből. A bűn tehát a nemlétezés misztériumába tartozik. A nemlétezés kétféle lehet: lehet olyan világok, olyan lehetőségek összessége, amelyeket Isten létrehívhatna, de nem hív létre. Ez a „jó semmi”. Van azonban „rossz semmi” is, a jelen világrendnek, a valóságnak, vagyis az isteni szeretet megnyilvánulásának az elutasítása. Ez olyan nemlétezés, amely nem egyszerűen lehetőség a megvalósításra, hanem amely ellentmond Isten világának. A bűn ezzel a,, rossz nemlétezéssel” itatja át az embert. Elsősorban nem a testét és vérét, hanem személyét. Első látásra nem látszik, hogy a bűn a legsötétebb nemléttel mérgez, hiszen életben maradtunk a bűn után az isteni szó ellenére: „A jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz” (Tér 2,17). Nem haltunk meg. Nem hiszem, hogy itt arról lenne szó, hogy ettől a perctől kezdve lett biológiailag halandó az ember. Inkább arról, hogy ettől kezdve ismerte meg azt a halált, amelyik halállal most meghalunk. Ebben a halálban nem is attól félünk, ami biológiailag halál, hanem valami mástól: a kárhozattól. Az ember a bűn után létben maradt, egzisztált, de igazából megszűnt azt az életet élni, amelyre Isten meghívta. Leszakadt Isten személyes szeretetéről és így személyes élet nélkül csak létezik. Az „én” csupán egzisztál, mert leszakadt az igazi „Te”-ről, aki őt megszólította, létrehívta mint személyt. A testi halálnál sokkal mélyebb halálról van itt szó. Az „én” már nem meri azt mondani Istennek, hogy „Te”, ezért elbújik és fél. Az ember így élő halott lett. Ez a személyes szinten bekövetkezett élő-halott állapot sugárzik bele az ember egész testi valójába: közösségi és társadalmi életébe, sőt a kozmoszhoz való viszonyába is, amely önmagában nem romlott meg, egy eredeti bűn nélkül fogantatott világ maradt. Csak az embernek a hozzá való viszonya romlott meg. A bún Isten személyes kapcsolatának visszautasítása. Az ember alapvető kísértése, hogy olyan legyen, „mint az istenek” (Tér 3,5). A kísértés, ha igazi, sohasem valami eleve rosszra kísért (ez elképzelhetetlen is lenne az ártatlan ember, illetve Jézus esetében, hiszen számukra a világ csak „jó" — Tér 1,4; 10. 12. stb.), inkább valami jóra. Csak vagy elérésének módjában vagy idejében, vagy fokában van a „rossz”. Az üdvösségtörténet folyamán kiderült, hogy Isten többet akart adni az embernek, mint amit a kísértő beígért. Nem isteni lényekké akart bennünket tenni, hanem az „isteni természet részeseivé” (2Pt 1,4). A kísértő arra vette rá az embert, hogy isteni lénnyé akarjon lenni Isten nélkül (kegyelem nélkül). — Ezzel a ,,mód”-ban, a „hogyanéban vétkezett. Most akarjon azzá lenni, ne akkor, mikor IsterMprvére megérik. Ádám türelmetlenséggel vétkezett (idő előtt akarta azt, amit ajándékképpen kapott volna). Csak isteni lénnyé akarjon lenni, ne pedig az isteni természeffészesévé. így „per defectum” vétkezett. l «.Ói \% xb>
