Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)

1988 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Tengernek Csillaga

kell őt tekintenünk. Azoknak lett anyjává, akik — az ő példáját követve — minden visszavonás és fenntartás nélkül átadják magukat Istennek, igent mondanak Isten meghívó, kiválasztó és küldő szavára. Ahogyan az eljövendő Megváltóról olvashatjuk már az ószövetségi írásban: Itt vagyok, jövök Atyám, hogy megtegyem akaratodat — ugyanígy mondta ki erős hitből fakadóan, a kegyelemmel eltelve Mária: fiat mihi secundum verbum tuum — legyen a te igéd szerint. A két „igen” az üdvtörténetben szétszakíthatatlanul egybeforrt.

Vannak órák a történelemben, amikor újra és újra emlékezetbe kell idézni, szívünkbe kell vésni: mit is jelent Mária a világ, a hányatott emberiség — a mi számunkra. Korunk pápái az elmúlt súlyos évtizedek során erre ismételten felhívták a figyelmet, mert látták, hogy az emberiség, de igen nagyszámú ember is — Danteval szólva — nagy, sötét erdőbe jutott s a biztos utat nem leli.

A számos elhangzott, leírt megállapítás mind egy irányba mutat. Erre az irányvételre szeretnék a Mária-antifóna néhány szavával rámutatni. A Salve Regina-ban énekeljük: vita, dulcedo et spes nostra — életünk, édességünk és reménységünk, Mária.

Világunk nagyszerű eredményeknek és tragikus eseményeknek tanúja. Sokminden lenyűgöz, de talán még több az, ami aggaszt. Az emberi munka és tudomány eredményei tiszteletet parancsolnak, de az elért eredmények kétélűek. Oly dárdát tart az emberiség kezében, melyet egykönnyen visszafelé, önmaga ellen is fordíthat. És — ébred fel nagyszámú emberben a kérdés: mindez miért? Mi mindennek a végső értelme és célja? Mi számomra az értelme mindannak, ami bennem és körülöttem zajlik? Ezek olykor nehéz, máskor kényelmetlen kérdések — de életbevágó kérdések. Az ember, a gondolkodó, a lelkiismeretes ember minderre választ igényel.

A válaszadásnál segítségünkre siet Mária: az é I e t felé, az el nem múló élet felé mutat, amikor Fiához vezet: „Tegyétek, amit mond” (Jn 2,5). Arra a Jézusra mutat, aki egyedül mondhatta el önmagáról: neki örök életet biztosító tanítása, igéi vannak, mert ,,o az út, az igazság, az élet”. A napkeleti bölcsek példája ma is arra tanít: keresni kell a csillagot, az utat, az életet. Meg lehetett akkor is találni és lehetséges ez ma is. Ott volt, ott van, ahol Mária. Együtt élt vele kisgyermekkorában és együtt van vele ma is dicsőségében. Anya és gyermeke egymástól — ez az élet törvénye — elszakíthatatla- nok. A megtestesülés Mária hitből fakadó, alázatos Igen szavával kapcsolódik.

Világunk nem csak bölcselőkre, nem csak tudósokra vágyik, talán épp ezekre kevésbé mint valaha. Az é I e t után sóhajtoz, a biztos élet után, az után, Aki az élet adója és az örök élet záloga.

Mária mint egykor, ma is konkrét valóságában hozza közel a világhoz, az emberekhez, hozzánk az Életet, Utunkat, Megváltónkat. Napjainkban kereső, a több és jobb, az el nem múló élet után vágyó, az emberibb élet után sóvárgó emberei számára, az élet értelmét keresők számára — Szűz Mária az útmutatónk és vezetőnk. Csak —tegyük meg, amit Fia mond . . .

Világunk sokmindentől szenved. Igaz, a II. Vatikáni zsinat utolsó dokumentuma így kezdődik: Gaudium et spes, öröm és reménység — de azonnal így folytatja a szöveg: gyász és szorongás közt hányódik a ma embere. Ha valaha, hát ma szükségünk van a szenvedést és gyászt enyhítő ,,dulcedo”-ra, édességre. Senki ne gondoljon most édeskedő, érzelgő vigasztalásra, hanem a szenvedések valódi enyhítőjére. S Mária áll megint elénk. Nem ugyan azért, hogy önmagát adja — bár anyai jóságával ott is segít, ahol ember már nem segíthet — hanem, hogy újra csak Fia felé mutasson. Mária épp e rámutatással segít abban, hogy szenvedéseinket megszentelhessük. Az Istenanya sem értett meg sokmindent — sem a jászolnál, sem a kereszt alatt —; de a családi élet gondjai közt és a nehéz megpróbáltatás idején is kitartott Fia mellett. És ma is arra tanít — bármilyen paradoxul hallatszik is a Jézustól távol álló fülnek —, hogy a szenvedés is lehet „édes”, ha Krisztussal együtt, az ő erejében vállaljuk. „Mily nagy dolgot művelt velem Ő, a hatalmas” — halljuk újra és újra a Magnificatban. Valóban, a Hatalmasra kell építenünk mindent, ha kicsit is „édesebbé”, elviselhetőbbé kívánjuk tenni szorongások és gyász között zajló életünket. Mert csakis Őneki van ereje, hogy elgördítse a követ a földi szemmel véglegesnek tűnő és a végleges elmúlás rémét felidéző sziklasír elől.

100