Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)

1987 / 2. szám - TÁVLAT - Cselényi István Gábor: Isten személyessége a teizmus-vita tükrében

ugyan valóban kérdésessé teszi, beszélhetünk-e a klasszikus metafizikák „szenvedésre képtelen" (inpassibilis) Istenről, de világossá teszi, miben is áll Isten személyes léte: „Isten léte a szenvedésben áll, és a szenvedés magában Isten létében megy végbe, mert Isten szeretet".

A század problémáira a katolikus teológia is figyelemmel van. Karl Rahner pl. szívesen alkalmazta a „negatív teológia" kifejezéseit (a sötétségnek. Isten hallgatásának és név-nélküliségének megtapasztalása). Akárcsak Moltmann, hangoztatta, hogy a keresztény élet dinamikája jézus keresztjére (és feltámadására!) irányul, s hogy valóban ebben fedezhetjük fel igazán: Isten tényleg — szeretet. Rahner annak is sokszor hangot adott: a kinyilatkoztatásból feltárulkozó istenkép mérhetetlenül túllépi a metafizikai képet, a filozófiai teizmust. A teizmus mégis jogos irányzat, mindaddig, míg Isten önközlésének reflexiója marad. S ezen a ponton azt sem feledhetjük el: Isten egészen addig elment önközlésében, hogy az ember partnere lett, tehát mindig járható a „személyes megközelítés" útja.

E. Kunz a Braun-i és Sölle-i „embertársiság" eszményére próbál választ keresni. A Jézus által útraindított szeretet az egyes emberek akarásától függetlenül is fennáll, így a szeretet abszolút forrására — magára Istenre — mutat vissza. Ha ennek az Istenből kiinduló szeretnek ontológiai szerkezetét vizsgáljuk, joggal fejezhetjük ki így magunkat: az „abszolút Te", a személyes isteni Társ fordult ide hozzánk.

Ugyanakkor W. Kern figyelmeztetését is érdemes meghallgatnunk: a „személyes Isten" vagy „Isten — személy" kifejezéssel mindig óvatosan kell élnünk. Nem jelentheti az Abszolútum végessé határolódását vagy eldologiasítását. Sokkal inkább azt az élő dinamizmust kell kifejeznie, amelyet a kinyilatkoztatás tár elénk: azt a funkcionális párhuzamot, ami a cselekvő ember és a cselekedni képes Isten között fennáll: „Isten személyességét az alkotja, hogy szabadon, szeretetből képes cselekedni."

Maga Vorgrimler a teizmus körüli vitát így foglalja össze: meg kell próbálnunk összeegyeztetni azt a kétféle beszédmódot, hogy Isten abszolút Te és a „lét mélye" vagy a legmélyebb létalap. Tudatában kell lennünk, hogy a Róla szóló beszéd mindig analóg, végül pedig: Isten hatalma, mindenhatósága sohasem értelmezhető úgy, mint emberellenes erő, Krisztus szenvedéséből sokkal inkább Isten együttérzése, sőt velünk együtt szenvedése (compassio) világlik ki.

A személyesség a Szentírásban. A főbb pontjaiban vázolt vita nyilvánvalóvá teszi, hogy a teizmus és központi magva. Isten személyessége kérdésében a döntő szót nem az ilyen vagy amolyan filozófiai rendszerekből előre megalkotott fogalmak, hanem csak Isten önvallomása, a Szentírás mondhatja ki. Mint Piet Schoonenberg írja ugyanebben a jelzett Concilium-számban (Gott als Person/als persönliches Wesen), a szentírási Isten-nevek személyességre utalnak. A Jahve név, amelyet „Egyiptom óta", a kivonulástól kezdve alkalmaznak, úgy szerepel, mint „Izrael Istenének" megjelölése. A helyette használt Adonáj (Küriosz, Úr) név is megelőzi ezt a közvetlenséget, amit még tovább bensőségesít a Jézus által alkalmazott Abba név is. Jahve Izrael Istene és viszont: Izrael Jahve népe. A szövetség Jahve választásának gyümölcse, a nép pedig többször is Istenének választja; ezt a kétoldalú, eleven köteléket ez a formula önti szavakba; „Istenük leszek és ők az én népem". A berith (szövetség) szót a Septuaginta diathéké-vel, a Vulgata testamentummal fordítja, ez is mutatja, hogy az olvasókban egyre nyilvánvalóbbá válik a felismerés: Isten, mint szabad kezdeményező — mint személy — „testálja" népére akaratát, maga alakítja a szövetség arculatát.

Az evangéliumokban ezt a szövetség-gondolatot Isten Országának eszméje viszi tovább, s hogy ez mennyire Isten kezdeményezéséből és ugyanakkor elkötelezettségéből fakad, mutatják azok a példabeszédek, melyek arról szólnak: emberi közreműködés nélkül is nő az elvetett mag, „míg a szántóvető alszik". A keresztrefeszítés drámájának főleg jánosi leírásában ugyanennek az akaratnak a sodrát érezzük. A „mi Istenünk", az „értünk létező" Isten fogalmát az értünk meghalt és feltámadt Krisztus konkretizálja számunkra.

99