Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - KÖRKÉP - Tarnay Brúnó: "NEM!" - Jegyzetek a teizmus és kereszténység problémájához
Schoonenberg következtetése: ha keresztények akarunk maradni, a személyes Isten fogalmát nem adhatjuk fel. Ugyanaz érvényes erre, mint amit Szent Pál a feltámadás elvetéséről mond: enélkül „hiábavaló lenne a hitünk”. Ugyanakkor azt is hangsúlyozza: magában a Szentírásban is vannak motívumok, amelyek túllépik a személyesség síkját. Jahve nemcsak Izraelé, hanem minden nép Ura, Istene. A zsoltárok gyakran utalnak „ég és föld Urára", aki átfoghatatlan, mindenütt jelenlévő. Mindebben Isten transzcendenciája, egész-más-volta, személyfölöttisége nyilvánul meg. A személyes cselekvést kifejező igealakok mellett ott van az ún. passivum divinum is, ahol Isten, mint alany, nincs meghatározva, mintegy személytelenségbe burkolózik. Még a szinoptikusoknál is húsz ízben szerepel ilyen beszédmód, olyannyira, hogy Joachim Jeremias a „legjézusibb szavak" közt tartja őket számon. Mintha személytelenül cselekedne Isten akkor is, ha „helyettesek" lépnek színre — angyal, aki akár helyette is beszél, első személyben (Tér 22,16), küldött (saliach, aposztolosz). Néha Isten dicsősége, neve, lakása, máskor bölcsessége, lelke képviseli, szól, tesz helyette, mint ahogy az Újszövetségben a Szentlélek jeleníti majd meg az Atyát, illetve a megdicsőült Krisztust (vö. Jn 14). Mindezek mintha Isten személyentúli oldalára, az emberi személy síkján mérhetetlenül túlmutató titkára utalnának. A Szentírás tehát — mondja Schoonenberg — egyszerre igazolja Isten személyes és transzcendens voltát. Lényegében ezt a kettősséget fejezi ki az a két jánosi „definíció” Istenről, amely mintegy az egész Szentírás summája: „Lélek az Isten” (Jn 4,24), épp ezért kultusza nem határolható le sem a jeruzsálemi templomra, sem máshová, és ugyanakkor: „Isten — szeretet” (1Jn 4,8), és személyes elkötelezettségében odáig megy el, hogy vállalja a keresztrefeszíttetést. Semmiképpen sem volna azonban teljes ez a kép Isten személyességéről, ha nem említenénk meg: a Szentírás nemcsak a „személyi létsíkon túli” irányban lépi túl az „egyediség" értelmében vett személyfogalmat (amely Boéthius óta uralkodott a közfelfogáson), hanem a személyek közti viszonyok (az interperszonalitás) és a többsze- mélyűség irányában is. Az újszövetségi istenkép mind Istenről, mind az Isten—ember kapcsolatról mint személyek közti kölcsönhatásról szól. Kitűnően összhangba hozható ez a mai perszonalista irányzatokkal. Mint a már említett Ott is írja, ma a személy lényegét nem a „mindenkitől elhatároltságban” és az önállításban, hanem a másik felé való nyitottságban látjuk. Az ember is csak én-te-kapcsolatban válik személlyé. Pontos tükre ez annak a perichorészisznek, egymást-áthatásnak, amely kitölti a Szentháromság életét, és melybe Isten, Krisztuson keresztül bennünket is be akar vonni. A Szentháromság-hitből táplálkozó teizmus és teo lógia, mint a Szeretet-Istenről szóló tanítás így sokkal inkább hiteles alap lehet az embertársiság és a másokért- élés programjához, mint a nem-teista rendszerek. Mint George Maloney írja szintén ebben a Concilium-számban: Isten agapéjának megtapasztalása valamennyiünket elsegíthet ahhoz, hogy személlyé váljunk, túllépjük önmagunkat és eljussunk a szolgálatig. így építjük fel a koinóniát, Krisztus testének szeretet-közösségét. KÖRKÉP Tarnay Brúnó „NEM!" — JEGYZETEK A TEIZMUS ÉS KERESZTÉNYSÉG PROBLÉMÁJÁHOZ Karl Barth tiltakozása ez a cím. Tiltakozás az „ész istenével” szemben, — elvetése annak, amit az I. Vatikáni zsinat „Dei Filius" kezdetű konstitúciója kifejtett. Csak kegyelem — nem a természetes ész, csak a kinyilatkoztatás — nem a kutató értelem, csak az Igében önmagát kimondó Isten és nem a bölcselet vagy a vallások bálványai nyitnak utat Istenhez. Nincs semmiféle ontológiai megfelelés, létanaló100
