Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - TÁVLAT - Cselényi István Gábor: Isten személyessége a teizmus-vita tükrében
Nem-teista út? Meg kell vallanunk — még ha nem is értünk velük egyet —, hogy korunkban számos (elsősorban protestáns) teológus nem elégszik meg a merő problémafelvetéssel, a kritikán is túllép és a nem-teista utat választja (ami azonban nem az a-teizmust. Isten elvetését jelenti!). Ennek a választásnak képviselőit is Vorgrimler tanulmánya alapján szeretném bemutatni. — Elsőként Paul Tillich nevét érdemes megemlítenünk, aki programul tűzte ki maga és követői számára a teizmus túlhaladását. Úgy vélte, antropomorf istenfogalom él bennünk, de meg kell próbálnunk eljutni az Isten fölötti Istenhez. Ha radikálisan akarjuk képviselni azt az elvet, hogy Isten „maga a Lét” (s ez a gondolat nemcsak az újplatonistáknál, de az egyház kétezer éves hagyományában is mindig jelen van), akkor — mondja — nem fogadhatjuk el azt a kifejezést, hogy Isten „létező" (Seiende), Isten „létezéséről" és „lényegéről" sem beszélhetünk, de Isten személyessége is antropomorfnak tűnik. Vorgrimler megjegyzi: Tillich ezzel nem személytelen vagy „személy alatti" istenfogalomig kívánt eljutni, hanem azt a lehatároltságot akarta elkerülni. Istenre vonatkoztatva, ami az emberi személy jellemzője. Rudolph Bultmann is hasonló úton jár. Úgy véli, semmit sem mondhatunk arról, milyen Isten „önmagában". Mint transzcendens valóság, nem a létezők" köréhez tartozik, nem mondhatjuk: valamiféle „világ fölötti vagy világon kívüli" lény, hanem a világban s az emberi létezésben, az ember szellemi létközpontjában válik tapasz- talhatóvá, mint belső fény, anélkül, hogy a gondolkodás tárgyként tudná megragadni. Itt Bultmann az evangélikus hagyományt követi — jegyzi meg Vorgrimler —, amely mindig is óvott az Isten-kép tárgyiasításától. De épp, mert Isten fogalmilag megragadhatatlan, Bultmann szerint velünk szembenálló személynek sem nevezhetjük. Bultmann nyomán járva néhány követője a teizmus további összetevőit is kérdőre vonja. Herbert Braun szerint nincs értelme olyan, „önmagában létező istenség"-ről beszélni, amely vagy aki irányítja a „történelem folyását" (s itt nyilvánvalóan nem veszi figyelembe, hogy a teológia mindig is helyet adott a „másodlagos okoknak", s az ember szabadságának). Mégis megőrizhető az istenfogalom, mondja, ha ti. Istent úgy fogjuk fel, mint az embertársi szeretetben megélt „pszichológián-túli történést". „Az ember mint ember, a maga embertársiságában foglalja magában Istent", vallja Braun, és mint újszövetségi biblikus, a szeretet gyakorlásában találja meg a keresztény istenhit végső értelmét. — Hasonló következtetésekre jut el Do- rothée Sölle is. Mint híres könyvének már címében is kifejezi, nem-teista módon akar hinni Istenben (Atheistisch an Gott glauben). Az emberrel szembenálló istenfogalom helyett (és ezzel az aláhúzással már tévedésének gyökerére is rá szeretnénk mutatni, ti. Isten nem „kontra" viszonyban áll velünk) szerinte a „tulajdonságok nélküli Isten" ideje jött el, aki az embertársakért való cselekvésben ragadható meg. Ennek alapján Sölle radikális politikai teológiáig jutott el. Következtetésére még visszatérünk. Az évszázad problémáiban gyökerezik Ulrich Hedinger „messianisztikus teológiája" is. ő a teizmusnak azt a mozzanatát veti kritika alá, hogy Isten a „legtökéletesebb létező", ez ugyanis szerinte nem fér össze a katasztrófák, a szenvedés tényével. Szerinte a „látta Isten, hogy minden, amit alkotott, jó", nem annyira tény, mint ígéret, elérendő cél; a teremtés állandó folyamat, amelyben a világ egyre tökéletesebbé válik, immár az ember közreműködésével is, és végső soron Isten országában válik majd teljessé (innen a „messianisztikus" jelző). S itt, valljuk meg, nem elégedhetünk meg azzal a metafizikai válasszal: a világ „hiányosságai" Istent „nem érintik", Hedinger és mások problémafelvetése Isten és a szenvedés viszonyának újragondolását sürgetik — mutat rá Vorgrimler. E kérdésre szintén visszatérünk. Isten a változás sodrában? A század talaján fogant teológiák sorában külön figyelmet érdemel az ún. folyamatteológia (Prozesstheologie), amelyet a híres filozófus és matematikus, Alfred North Whitehead (1861—1947) neve fémjelez. Mint Meliert jelzett írása beszámol erről, ez a rendszer a teizmus számos axiómáját (Isten örökkévaló, változhatatlan, szellemi, nem függ a világtól) kérdőre vonja. Az arisztotelészi vagy 97
