Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)

1987 / 2. szám - TÁVLAT - Cselényi István Gábor: Isten személyessége a teizmus-vita tükrében

szenttamási létfogalommal ellentétben a lét itt alapvetően dinamikus, ezért Isten nem lehet „mozdíthatatlan Mozgató", hanem maga is „processzus", folyamat, amint azt már az európai kontinensen is számos teológus megfogalmazza (vő. Ebeling, Küng, sőt Ratzinger is). Whitehead azonban ennél is tovább megy. Azt tartja. Isten és a világ a lét két pólusa, így Istennek is van „fizikai" oldala, belülről éli át a világ térbeliidőbeli mozgását (tehát időben létezik), sőt nemcsak a világ függ Istentől, hanem Isten is a világtól.

A folyamatteológiának leginkább azt szokták szemére vetni, panteizmust takar. Meliert szerint szó sincs itt arról, hogy Isten és a világ azonos lenne. Nem panteiz- musról, hanem panenteizmusról kell beszélnünk ebben az esetben: Isten és a világ két különböző valóság, de a világ Istenben áll fenn, amire van fogódzópont a Szentírásban is (Benne élünk . . .). A folyamatteológia tehát abban egyezik meg a hagyományos teizmussal — s egyúttal abban tér el a panteizmustól —, hogy megőrzi Isten egyedi voltát, viszont éppúgy, mint a panteizmus — szemben a teizmussal — kölcsönös függési viszonyt tételez fel Isten és a világ között. A szóhasználat, mondja Meliert, valóban meglepő, de gondoljuk csak át: vajon az imádsággal nem azt feltételezzük-e, hogy Isten „befolyásolható" (vő. a kánaáni asszony történetét!), s vajon a megtestesülés nem azt jelenti-e, hogy Isten (Jézusban) időben-létezővé, „testté lett", értünk vállalt halálában „tőlünk függővé" vált? — A párbeszédet valahol itt kellene kezdenünk a folyamatteológiával.

De vajon hogyan állunk ugyanebben a rendszerben Isten személyes voltának kérdésével? Whitehead nem adott egyértelmű feleletet. Meliert szerint istenfogalma egyaránt értelmezhető úgy, mint létmozzanatok sorozata, vagy mint egyetlen, maradandó „tiszta aktualitás". Mindkét esetben elgondolható, hogy ahhoz hasonló ontológiai szerkezetű, mint az emberi személy, de úgy is elképzelhető, mint „személyfölötti", a mi személyes létsíkunkat meghaladó valóság. Bármelyik irányba halad is a folyamatteológia — vallja Meliert —, a „perszonalista beszédmód" mindenképpen alkamazható az Isten—ember kapcsolat leírására. Isten „időbelisége” és „ránk- vonatkoztatottsága" lefordítható úgy is — s ez épp a keresztény hit alap-állítása —, hogy Isten és ember között kapcsolat, párbeszéd kezdődött. „Isten hatalma abban áll — mondja maga Whitehead —, hogy imádásra indít". A folyamatteológia így hathatós eszköz lehet a keresztény hit ébrentartására. A velünk „együttjáró Isten" fogalma elmélyítheti a Szentírás alapgondolatát, hogy Isten tényleg a mi Istenünk, hogy elkötelezte magát mellettünk Jézus Krisztusban.

A teizmus védelmében. A teizmuson túllépő irányzatok mellett korunk teológiájában jelenvan az az áramlat is, amely a teizmus megvédésére irányul. Ennek képviselőit is Vorgrimler írása alapján szeretném bemutatni. Evangélikusok köréből ott van mindenekelőtt H. Gollwitzer, aki „radikális" társaival szemben hangoztatja: a teizmus a keresztény hit feladhatatlan magvához tartozik. Elkerülhetetlen, hogy „teista mondatokat" alkossunk, amelyekben ti. Isten úgy szerepel, mint bizonyos .tett-kijelentések alanya", még ha nem is dönthető el, mennyi ebben az emberi elem. — Hasonlóan vélekedik a szintén evangélikus H. Ott is. Arról beszél: a teizmus mélye igaz, sőt létezésünk legmélyét világítja át. Megpróbál választ keresni számos, a nem- teista irányzatok által felvetett problémára. Úgy látja: a helyesen értett teizmus nem állítja, hogy Isten világon-kívüli volna (vö. transzcendens és immanens voltát!). Ami Isten személyességét illeti, Ott szerint a „személy" kifejezés valóban csak analóg módon alkamazható Istenre, helyesebb ha úgy mondjuk: személyfölötti. Valósága tényleg a lét kategóriájában ragadható meg (vö. Tillich, Bultmann), de a mi oldalunkról nézve, a hozzánk való vonatkozásában mégis valamiképpen személyes ez a viszony.

Mint láttuk, a nem-teista rendszerek másik s talán legfőbb vitapontja a rossz jelenléte. Jürgen Moltmann számára Auschwitz éppúgy kulcsszó, mint Sölléék számára, szerinte azonban éppen ez (a szenvedésről szerzett tapasztalat) vezet el Isten metafizikai létének árnyaltabb átértéséhez. A kereszt (benne minden ember szenvedése)

98