Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)

1987 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Az iszlám istenképe

előtt meg kell hódolni. Olyan üdvtörténet nincs, ahol Isten mintegy kilépne magából vagy ismeretlenségéből és belépne az emberi történelembe. Isten szabadságáról sem beszélnek külön, bár azt feltételezik. Igazában a filozófia és a teológia sem különül el, inkább annál maradnak, hogy a teológiai fogalmat filozófiailag kifejtik. A létet értelmező görög filozófia hatása az is, hogy pl. a teremtés miértjéről kevés szó esik. A teremtésben azonban Isten magából indul ki. Ő a bölcsesség, a tudás és a hatalom. Tevékenysége is csak a szellem, a gondolat gondolása lehet. Ha a teremtésben saját gondolatát fogalmazza meg, és vetíti ki, akkor ez a világ a legjobb, amit egyáltalán teremthetett. A világban található rossz csak relatív, és valójában pedagógiai rendeltetése van. Arra való, hogy a jót kiemelje és, hogy a rossz elviselésében mi is megtanuljuk a jót értékelni. Az elméleti teológia tehát meglehetősen egyszerű, ezért a vallási tanítás is egyszerű: Allah megvallása, napi ötszöri ima, a szeretet gyakorlása alamizsnával, a negyvennapos Ramadán-böjt és egyszer az életben elzarándokolni Mekkába. A követelménynek megfelelően a férfiaknak kötelességük részt venni a szent háborúban. A mindennapi vallásos életben annyiszor emlegetik Allah akaratát, hogy ez a kívülállókban valamilyen végzetben való hiedelem benyomását kelti. De nem valamilyen vak és zord végzetről van itt szó, hanem Allah abszolút hatalmáról. Ő mindent kezében tart, ő az okok oka, és akaratának senki sem állhat ellen, ő tudja, hogy mi válik az embernek javára, azért bele kell nyugodni abba, ami történt. Külön probléma természetesen az, hogy a vallásnak ilyen szűkszavú előírásaival hogyan lehet összeegyeztetni a tudományos, társadalmi és technikai haladást. Külön probléma még a vallási és a világi hatalom különválasztása. Ezt valójában még csak Törökországban tették meg. A többi mohamedán államban csak a Korán szélesebb körű értelmezésével törhetik át a hagyományos kereteket.

ISTEN MINT VÉGCÉL. Amint láttuk, a metafizikai istenfogalomból kiindulva kevés út vezet az emberhez. Mohamed azonban az Ószövetségből a teremtő Isten fogalmát vette át, aki egyúttal a szövetség Istene is. Ezért amit ő mondott, az elegendő alapot ad a vallásos elmélyülésre. M. Gaafar felhívja a figyelmet arra, hogy a mohamedán teológiában a valóságos vallási tapasztalásnak igen nagy szerep jut. Istenről úgy kell gondolkodni, hogy ő végtelen hatalmával az egyes hívőt is vezeti céljának eléréséhez. A Korán szerint Isten a kikerülhetetlen végső cél, az embernek vele kell találkozni, más megoldása nincs az életnek. Örök életet csak ő adhat. A Korán mindjárt az elején így beszél: „Dicsőség az ember és a világ Urának, a jóságosnak és irgal- masnak, aki az ítélet napján megmutatja hatalmát". Az arab ,,úr" (rabb) egyszerre jelenti a vezetést, nevelést, gondoskodást és tökéletesítést. Istent úgy kell tekinteni, mint célt és menedéket: „Csak neked szolgálunk, csak a te segítségedet kérjük." Később is ismétlődnek ilyen kitételek: Istennél, az emberek királyánál keresek menedéket. Aki teremtett engem, az vezet, ő ad enni és inni, ha beteg vagyok, ő gyógyít, ha meghaltam, — a feltámadásban ő ad életet és ő adja meg bűneim bocsánatát. Az ember csak tőle kaphat jutalmat, csak nála találja meg, amire törekedett. Avicenna már a középkorban alkalmazza a misztikában Arisztotelész tételét, hogy a világban benne van a vágy az első mozgató után, ezért minden feléje törekszik. Az emberben ez a törekvés Isten megismerése és szeretete. Isten a legtökéletesebb és a legboldogabb lény, mert neki semmi nem hiányzik, mindent önmagában birtokol, ezért nem kell kifelé néznie. Az ember a boldogságát csak az ő teljességénél találhatja meg.

Isten keresésének és megtalálásának útját a misztikusok fejlesztették ki, Mohamed bármennyire gyakorlati ember volt, az aszkétikus életet azért megbecsülte, de az ő igazi terve a vallás terjesztése volt. A sikeres hódításokat azonban csakhamar követte a vezető réteg gazdagsága, fényűzése és világias élete, ami a vallásos lelkületű emberekben visszatetszést szült. Ugyanakkor megismerkedtek a keresztény remeték és aszkéták felfogásával is. fgy alakult ki a szufik mozgalma, akik vallásos meggyőződésből vállalták az egyszerű, lemondó életet. Nevüket ruhájukról kapták (szuf=gyapjú). Elméleti és gyakorlati síkon mutatják be, hogy Isten az ember végső célja, de mint minden misztika, a szufizmus is előnybe helyezi a praxist, a vallásos tapaszta83