Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Az iszlám istenképe
lást. Irodalmuk a XII—XIII. században élte virágkorát. Elméleti teológiájuk tükrözi szektáik hagyományát. Hangoztatják, hogy Isten természetéről, belső lényegéről semmit sem tudunk. Minden állításunk relatív és elégtelen. Amikor Isten tulajdonságainak nevet adunk, akkor igazában fátyollal takarjuk el az ő titokzatos és felfoghatatlan lényegét. Nekünk elég az, ha ő a hit világosságában jelen van, mint végtelen és kifürkészhetetlen. Az eljövendő világban egész hatalma és fönsége szerint látható lesz, de lényegének végső igazságát ott sem fogja fel az ember. Ezért nem is kell törekedni arra, hogy értelmileg megközelítsük titkát, szívünkön keresztül közelebb férkőzhetünk hozzá. Ahol azonban a misztikus élménykeresést a komoly elméleti teológia nem tartja keretek között, ott megvan a veszélye az érzelmi túltengésnek. Már a XIII. században voltak olyanok, akik az extázisbán látták az istenséggel való egyesülés formáját és a gyakorlatban egyenesen panteizmust hirdették abban az értelemben, hogy ők maguk is Allah megnyilvánulásai. Velük szemben azonban a józan hagyomány képviselői mindig hivatkozhattak pl. Al-Ghazzali írásaira, aki a hit tanítását, a törvény tiszteletét és a lélek tisztaságát igyekezett harmóniába olvasztani (+1111). írásai a keresztény Európában is ismertek voltak. A szufik tanítása szerint Istennek a világhoz és az emberhez való viszonyát a kegyelem és az irgalom fejezi ki. Isten lehajlik a gyarló emberhez és üdvösséget ígér neki. Jóságának átelmélkedésével vezet Isten fönsége titkának megismeréséhez. A szufik ezért elutasítják a tisztán negatív teológiát, amely azt tartja, hogy Istenről semmi pozitívumot nem állíthatunk. Bár a tagadás jelentős része a teológiának és a misztikának, de a negatívum túlhangsúlyozása kiüresíti az istenfogalmat. Nem szabad csupán az értelemre sem hagyatkozni, mert akkor megmaradunk félúton. Ezért bírálták a szufik állandóan a mutazilitákat. Az élménynek, a hitbeli tapasztalásnak a szerepét nem szabad kihagyni, mert akkor nem éljük meg azt, amit az értelem nem tud felfogni. Az ilyen tapasztalásnak azonban előfeltétele a szív tisztasága, a rendetlen vágyak megfékezése, a szenvedélyek elleni küzdelem. Ez az útja az erkölcsi tökéletességnek és annak, hogy a szív kitáruljon Isten előtt. Az aszkézis tehát hozzátartozik a hívő élethez. A világ javairól, csábításáról le kell tudni mondani, főleg olyan dolgokról, amelyekhez érzelmeink legjobban kötődnek. A célt, az Istennel való találkozást csak így lehet elérni. Az „iszlám”, a hódolat tehát csak a bensőséges élet alapján fejezhető ki. A mohamedán teológusok és misztikusok nem beszélnek olyan értelemben vett kegyelemről, mint mi. De ismerik Isten szerető közelségét, amely ismeretet, meg- világosítást ad a léleknek, s így létrejön a kölcsönös kapcsolat, amelyben az ember kifejezi hódolatát és rászorultságát. Az ima lényeges része a vallási életnek. Kétségtelen, hogy a nyilvánosan végzett és a megszokott szövegek elmondása megszokottá válhat, és lehet belőle társadalmi formaság. De a misztikusok éppen ezt akarják elkerülni. A hívőnek el kell jutni odáig, hogy szeretettel fordulhat Allah felé. A szeretet nem valami szelíd érzés vagy vágy, hanem engedelmesség és odaadás. Ha csak érzelemnek tekintjük, elvesszük hatóerejét, amely abban nyilvánul meg, hogy az erények szerint akarjuk tökéletesíteni magunkat. A szeretetet úgy is meghatározhatjuk, hogy az a szív megegyezése Istennel, a hozzá való ragaszkodás, a nála való időzés. Aki szeret, az elkerüli a visszatetsző vagy sértő tetteket. A szufik törekvése tehát az, hogy Istent szeressék és tőle szeretetet kapjanak. A szeretetnek ki kell terjedni az emberekre is, legalább azokra, akik ugyanazt a hitet vallják. Az aszkézis, a világtól való elszakadás nem jelent közömbösséget az emberek iránt. Isten szemével kell nézni őket és az egész világot. Kívánni kell, hogy szabaduljanak meg a bajtól, a nyomortól, a kárhozattól, vagyis Isten irgalmát nekünk is utánozni kell. Egyben tudni kell, hogy abszolút hatalmát itt is megtartja: ő dönti el, hogy kit fogad el, kit vall magáénak, ezért az embernek szerénynek, alázatosnak kell maradni. Igazi vallásos érték tehát van az iszlámban, ezért is volt mondanivalója annyi millió ember számára, — s így a vallások közötti párbeszédben mi is találunk velük olyan kapcsokat, amelyek összekötnek. Természetes azonban, hogy mindenütt vannak egyének, csoportok és közösségek, amelyek nem a vallás lényegét ragadják meg. 84
