Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Az iszlám istenképe
Gál Ferenc AZ ISZLÁM ISTENKÉPE Az utóbbi évtizedekben a mohamedán vallás sokat hallat magáról, nemcsak a politikában, hanem úgy is, hogy képviselői magukévá teszik azt a párbeszédes folyamatot, amely a vallások és egyházak között kibontakozott. Nálunk ugyan eddig semmi ilyen érintkező pont nem volt, hiszen legföljebb csak idegenek képviselik a mohamedán vallást, de az mégis a világvallások közé tartozik, mégpedig úgy, mint szigorúan egyistenhívő vallás, azért a közelebbi megismerése is indokolt. Alapítója Mohamed ( + 632), aki a Mekka környéki arab törzsek hagyományából, továbbá a keresztény és a zsidó vallás elemeiből alkotta meg vallási rendszerét. Tanítását a Korán (tanítás, olvasmány) tartalmazza, amelyről ők azt tartják, hogy az égben levő könyv másolata. Biztos, hogy már Mohamed életében voltak írásbeli följegyzések, de végleges formáját csak a két következő kalifa, Abu Bakr és Lftmán idejében kapta, s az összeállításban Mohamed titkárának, Zaid ben Tabitnak volt nagy része. A könyv 114 szurára, fejezetre oszlik, s az a célzata, hogy átfogóan irányítsa a politikai, vallási, társadalmi és kulturális életet. De mivel egyszerű nomád törzsek életviszonyai között keletkezett, azért a bonyolultabb és fejlettebb életformákra csak magyarázatok segítségével lehetett alkalmazni, így a hozzá tapadó hagyománynak is nagy a jelentősége. Sőt a magyarázók a maguk véleményét valahogy mindig igyekeztek Mohamedig visszavezetni. Az eltérő hagyomány alapján a vallásnak két fő iránya van: a szunnita és a síita. Az előbbiek (szunna-szokás, hagyomány) szerint — mivel Mohamednek nem volt férfi leszármazottja — a hatalomban levő utódja (kalifa-helytartó) olyan férfi lehet, aki az ő törzséből származik és megvan benne a kellő vallási beállítottság. A síiták szerint pedig (sia-párt) a törvényes utód csak Mohamed vejének, Alinak a leszármazottja lehet. Ok különben az Allahba vetett hitet kiegészítik egy Imám létével, aki valamiképpen Isten emanációja és a végső időkben visszatér mint Mahdi (Istentől vezetett). A két nagy irányzaton belül természetesen van még sok más eltérés a teológiai spekulációban és a Mohameddel való kapcsolat értelmezésében. A mohamedán teológia igazában történetkritikai szempontból még nem vette vizsgálat alá sem a Koránt, sem a hagyomány elbeszéléseit. Maga az istenfogalom azonban kétségtelenül a Bibliából származik, tehát Allah a világfeletti örök szellemi létező, a teremtő, aki üdvösséget készít az embernek és aki prófétákon keresztül üzent, de teljes akaratát a legnagyobb prófétán, Mohameden keresztül tárta fel. Az ember alapvető kötelessége, hogy meghódoljon ez előtt az akarat előtt (iszlám-hódolat). A nagy különbség a bibliai és a mohamedán istenkép között az, hogy a Biblia az üdvösség történetére épül, s ott az Istent abból ismerjük meg, hogy szól és cselekszik. Az Ószövetség egy nép történetében, az Újszövetség pedig Jézus Krisztus életén keresztül mutatja be, hogy ki az Isten és mit akar. Az iszlámban ilyen üdvtörténet nincs. Ott Isten végső fokon egy könyvet ad, amelyben kijelentések, ígéretek és követelmények vannak, s az embernek aszerint kell hinni és élni. Ezért itt a teológia számára igazában csak a metafizikai spekuláció és a misztikus élmény kifejtése marad. Hozzá kell még tennünk, hogy Mohamed megállt az Ószövetségnél, az újszövetségi többlettel, a Szentháromság titkával nem tudott mit kezdeni. De azt nem szabad elfelejtenünk, hogy a metafizikai spekulációnak nagy hagyománya van az arab teológiában, hiszen pl. Arisztotelész művei is rajtuk keresztül váltak ismertté a XIII. századi európai egyetemeken. A jelen fejtegetésben elsősorban Ibrahim Madkour, Muhammad Kárnál Ibrahim Gaafar és Fathalla Kholeif kairói, illetve alexandriai tanárok írásaira támaszkodom, amelyekkel részt vettek a keresztény—mohamedán teológiai párbeszédben. A TRANSZCENDENS ISTEN. A Koránban a legfontosabb állítás az, hogy Allah az egyetlen Isten. Ő szuverén uralkodó, aki nem lett, akihez semmi sem mérhető. Ő a mindenható, a mindentudó, a teremtő, ő az élet forrása, ő mindent lát, mindent kormányoz és az ember iránt irgalmas. Ezek azok a „szép nevek", amelyek jelzik ki81
