Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 1. szám - KÖRKÉP - Ladocsi Gáspár: A teológiai reformeszmék és a befogadás az I. Vatikánum előtt
értelmet képesnek tartotta a katolikus hittételek teljes befogadására, meggyőződése volt, hogy filozófia ,,a teológiai tételek ideális bizonyítéka”. Megszállottan küzdött a skolasztika ellen, művei még életében indexre kerültek. IX. Pius 1857. jún. 15-én kelt „Eximiam tuam" kezdetű brévéjében elítélte tanítását (DS 2828—31). Az elmarasztalás indoklásában vele kapcsolatban is szerepelt, hogy „nincs tisztelettel a szentatyákra”, akiken főként a skolasztikusokat értették. Hermes és Günther mindenek fölött a racionalitást tartották szem előtt. A Kant utáni időkben erre szükség is volt. A német filozófiára kívántak építeni, s a megváltozott szellemi életben erősen hangsúlyozták a régi — a skolasztika — elégtelenségét. Törekvésüknél jóval nagyobb nehézséget jelentettek az értelmi megközelítés mellőzését szorgalmazó teológiai irányzatok. Ilyen volt F. X. Baaderé (+1841), aki Schelling filozófiájától., ill. J. Boehme miszticizmusától ihletve teozófikus nézeteket terjesztett, és emellett hevesen tagadta a pápaság létjogosultságát. Merész nézeteit csak halálos ágyán vonta vissza. L. E. M. Bautain abbé (+1867), strassburgi tanár nemcsak lenézte és mellőzte a skolasztikus módszert, hanem azt a teológiában kifejezetten megengedhetetlennek és károsnak tartotta. A katolikus tanítás racionális igazolását szemipelágiánus sajátságnak mondotta, mivel nem számol azzal, hogy a bűnbeesésben az értelem annyira megromlott, hogy képtelenné vált a természet- feletti megragadására. Bautain szerint a természetfeletti megragadásában csak a kinyilatkoztatás és a ráépülő hagyomány a megbízható ismeretforrás. Bautain felfogását Franciaországban L. de Bonald Visconte (+1840) filozófus és politikus népszerűsítette; követői közé tartozott F. de Lammenais abbé (+1854) is. Bautain saját nézeteit később alávetette ugyan Möhler vizsgálatának, de annak meggyőző cáfolata ellenére is csak hosszan tartó és kínos folyamatban vonta vissza (1835—53). Lamennais abbé nem mint elméleti teológus vált ismertté; inkább az egyház gyakorlati reformját és megújhodását sürgette kiváló tehetségével és lapjának, a Avenir”-nek kitűnő szerkesztőgárdájával (pl. H. Lacordaire, Ch. de Mon- talambert). Erőteljesen hangoztatta, hogy az egyháznak a megváltozott világban meg kell találnia helyét és aktív szerepét. Szabadságát úgy szerzi meg, ha az ókeresztény kor egyszerűségét újra vállalja. Eszméiben ellenfelei természetesen az egyház történelmi folyamatosságának megtagadását látták. Lamennais minden energiájával az egyház jövőjéért dolgozott, amikor a bizonytalan jelenben a múlt tagadását követelte. Törekvéseit, gyújtó szellemét XII. Leó pápa nagyra értékelte, a fiatal abbét bíborossá akarta tenni. Mivel kiforratlan eszméiben ellenségei egyre nagyobb és fenyegetőbb veszélyt láttak, sikerült később kieszközölniük — XVI. Gergelynél — elítélését. Elítélése után nem annyira a tárgyi méltánytalanság, hanem inkább a módszer miatt maradt az abbéban ,,a keserű szájíz”. Lamennais-ék ugyanis a szentszék iránt érzett odaadó szeretettel jöttek Rómába, hogy az őket ért vádak alól tisztázzák magukat, és úgy érezték, hogy bizakodó lélekkel térhetnek haza. Útközben, Münchenben vehették kézbe az őket elmarasztaló — de neveket nem említő — „Mirari nos” kezdetű pápai körlevelet, amit 1832. aug. 5-ével dátumoztak. Mindannyian meghajoltak ugyan a pápai döntés előtt, de Lamennais később mégsem tudott beletörődni a történtekbe, mire a „Singulari nos" kezdetű körlevél két év múlva már név szerint is elmarasztalta (1834. jún. 25.). Ettől fogva egyre távolabb sodródott az egyháztól. Csak a lelkes, az eszméikben annyira hívő emberek járják be a szellemi törekvésnek azt az útját, ami az ő további élete volt. Lamennais sorsa nemcsak neki volt fájdalmas; ha Rómában némi megértés és bátorítás fogadta volna, minden bizonnyal egyre kiforrottabb gondolkodásával szolgálhatta volna azt a küzdő egyházat, amiben csalódott. Minden jel arra mutatott, hogy az Alpokon túlról érkező kezdeményezéseket Rómában eleve gyanúval fogadják; az elítélő döntések — mint láttuk — nem sokat várattak magukra. Később Itáliában is kialakítottak egy új irányzatot, amellyel a teológia megújulását kívánták szolgálni. V. Gioberti (+1852) ontológizmusa volt ez: Isten közvetlen ismeretéből vezette le az igazságok ismeretét. Gioberti belgiumi száműzetése alatt tanítása Lővenben és Párizsban lett népszerűvé. Gioberti nézeteit A. Ros34
