Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 1. szám - KÖRKÉP - Ladocsi Gáspár: A teológiai reformeszmék és a befogadás az I. Vatikánum előtt
mini-Serbati is kritika alá vette. Könyvei a negyvenes években fokozatosan, halála évében pedig egészében indexre kerültek. — Nemsokára Rosminit is elérte az on- tológizmus vádja. Halála után több mint harminc évvel — munkáiból negyven tételt kiemelve — ítélte őt el XIII. Leo pápa a ,,Post obitum" kezdetű, 1887. dec. 14-én keltezett dekrétummal. Életében az egyház belső reformját sürgető müveiért érte Rosminit elmarasztalás. Fiatal pap korában a szociális segélynyújtás és a vallási élet fellendítésének különböző területein tevékenykedett. (Ebben az időben nagy hatással volt a magyar Pyrker Lászlóra, az akkori velencei pátriárkára; Pyrker 1827-ben lett egri érsek, és hazánkban kitűnt karitatív munkájával.) Rosmini később reformteológiai műveket írt és politikai szerepet is vállalt. Gioberti, a szárd királyság miniszter- elnöke őt küldte 1848-ban Gaetába, az oda menekült pápához, hogy a szentatyát az egységes Itáliát szorgalmazó mozgalom számára megnyerje. Politikai szereplése bukását okozta, ami magával hozta teológiai kudarcait is. 1848-ban IX. Pius ugyan bíborossá akarta tenni, a ceremóniákra szánt arcképe félig el is készült, de hirtelen kegyvesztett lett. A Szentatya 1849. jún. 6-án aláírta azt a dektétumot, ami, más művek között, Rosmini két könyvét is elítéli, mely közül az egyik: ,,A Szentegyház öt sebe”. Három hónappal később, a magánkihallgatáson a pápa szokott szívélyességgel beszélgetett a mit sem sejtő Rosminivel. Antonelli bíboros ugyan mindent megtett, hogy ne tudjon találkozni a pápával, de ő a szó szoros értelmében kiharcolt egy magánkihallgatást. Bár elsősorban politikai okokból távolították el, Rosmi- ninek mégis egyházi reformtörekvéseinek áthúzása fájt. A magyar történelem árnyoldalához tartozik, hogy Rosmini elmozdítását és életpályájának megtörését végsősoron egy magyarnak, Eszterházy grófnak köszönhette. Eszterházy, aki a Kúriánál az osztrák érdekeket képviselte — az 1848. és 49. években! — benne látta „Ausztria legszörnyűbb ellenségét” és ,,IX. Pius rossz szellemét” — ahogyan ezt Schwarzen- berghez írt levelében megfogalmazta.5 Rosmini ugyan a „liberális Mastai-Feretti”6 pápára kétségtelenül nagy hatással volt, de az Itália egységét elutasító, IX. Pius pápának őt mellőznie kellett. Rosmini egyház-szeretete azonban töretlen maradt. Az általa vázolt híres „öt seb” a következő: 1. A Szentegyház bal kezének sebe: a nép elszakadása a papságtól a nyilvános istentiszteleteken; 2. A Szentegyház jobb kezének sebe: a papság elégtelen képzettsége; 3. A Szentegyház oldalának sebe: a püspökök széthúzása; 4. A Szentegyház jobb lábának sebe: a püspöki kinevezések laikus hatalmak kezére jutottak; 5. A Szentegyház bal lábának sebe: az egyházi javak okozta szolgaság. Az egyház „sebeinek” orvoslására akkor valóban nem volt még érett az idő, ma, a II. Vatikáni zsinat után ezeket már „gyógyultabbaknak” tudhatjuk. A. Fogazzaro „A Szent” címmel 1905-ben regényt írt egy olyan képzeletbeli apostolról, aki az akkori mában „A Szentegyház öt sebe” szerinti megújulást sürgeti; a regény szerint ennek az „apostolnak" sorsa sem lehet más, mint Krisztusé volt korának zsidó rabbijai között.7 Fogazzaro regénye egy éven belül az indexre tett könyvek listájára került. A. Rosmini emléke viszont a meghasonlás jelévé vált: Voltak és vannak, akik szentként tisztelik, így beszélt róla pl. Don Bosco vagy maga Szent X. Pius pápa;8 az újskolasztikusok Szent Tamás eszméinek nagy akadályoztatóját látták benne, a „katolikus liberalizmus teoretikusának” bélyegezték, aki „politikájában liberális”, „filozófiájában panteista", „teológiájában janzenista" volt.9 Természetesen ez a gyűlölködés a múltté, pontosabban a századforduló olasz tomistáié volt. Napjainkban „Rosmini reneszánszról" beszélnek.10 Az 1848/49. évek forradalmi eseményei még keményebbé tették a pápai udvart a liberalizmussal szemben. 1851-ben jelent meg Donoso Cortes „Esaio sobre el cato- licismo, el libaralismo y el socialismo” c. munkája, amely a lehető legszigorúbb elzárkózást látja helyesnek a modern eszmékkel szemben. A római jezsuiták közreműködésével erre a könyvre sokan úgy tekintettek mint a katolikus gondolkodás egyedül helyes tükröződésére.11 A következő tizenöt évben erősen szaporodtak az indexre tett könyvek és az elítélt eszmék. Igaz, nem hiányoztak a figyelmeztető példák sem, mint J. Froschammeré (+1893), aki a tudomány teljes szabadságát hirdette 35
