Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)

1987 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Maritain, Jacques - Dabóci Mária (ford.): A világiak apostolkodásáról

amelyeket a felnőttek megirigyelhetnek tőle. Mindebből adódóan a szülők és gyermekek között nem csupán nyitottságra, a gondolatok és érzelmek kölcsönös cseréjére lenne folyamatosan szükség, hanem arra is, hogy az egyenlőség egy fajtája — mely más területen egyébként lehetetlen — nyilvánuljon meg közöttük az Istennel való egyesülés, a szeretet tökéletesedése felé vezető utón.

Úgy hiszem, hogy ezeket az igazságokat, amelyekre itt elég ügyetlenül igyekeztem rávilágítani, borzasztóan mellőzték és mellőzik ma is, rengeteg keresztény családban, még a legjobbak között is. Megértem, hogy a terhek és gondok, amelyek a szülőkre nehezednek és fölemésztik idejüket, nehézzé teszik ezek gyakorlati megvalósítását; de hát nehéz dolog kereszténynek lenni a világban. És ugyanakkor az is igaz, hogy nagy tömegek számára idegenek maradnak ezek az igazságok. De ami a világiaknak az egyházban való misszióját illeti — mint általában Jézus Urunk minden művét illetően az emberek között — tudjuk, hogy mindicj kis csoportok kezdik megvalósítani a fontos dolgokat, amelyek azután lassan, lépesről lépésre terjednek el szélesebb körökben. Ily módon az a legfontosabb és mindenekelőtt kívánatos, hogy a szóban forgó kis csoportok ne hanyagoljanak el semmit abból, amit megtehetnek az egyház közös java és Isten országának terjedése érdekében.

6. Végül még egy gondolatot szeretnék megemlíteni azokkal a kezdeményezésekkel kapcsolatban, ámelyek a világiaktól indulnak ki a lelki élet rendjében, az egyház és a lelkek szolgálatára.

... Olyan példákra gondolok, mint R. Garric szociális gondokkal foglalkozó kis csapatai, mint az elmaradott országokat segítő különböző kezdeményezések vagy az amerikai egyetemisták csoportjai, amelynek tagjai életüket kockáztatva mennek a déli államokba, hogy ott küzdjenek a faji megkülönböztetés ellen; vagy Etienne Gilson kezdeményezésére (vitathatatlanul apostoli kezdeményezés), amellyel Kanadában megalapította az Institut d’Etudes Mediévales (A Középkor Kutatásainak Intézetét). Gondolok olyan tanulmányi körökre, mint amilyen nálunk is volt Meudonban, olyan közösségekre, mint a Lanza del Vasto-éi voltak, barátságokra, amilyenek Mounier és az Esprit körül bontakoztak ki, művészekből álló közösségekre, amilyent pár éven át Eric Gill éltetett, Dorothy Day vendégszerető házára. Mindezekben elkerülhetetlen a nagy változatosság és keveredés (mint az értelmiségiek, művészek, költők tanúságté- telenél általában), annál is inkább, mert ezek a misszionáriusok szükségszerűen „önjelölt” misszionáriusok; de a kérdés nem ez, és minden alkalommal gyakorlat közben alakul ki a megfelelő forma.

Azt szeretném itt kiemelni, hogy amikor a lelkek javát érintő olyan problémákról van szó, amelyek a világi életnek a saját problémái, azok megoldása rendesen magukra a világiakra tartozik (mert a világiak, mint olyanok, nagykorúak). Az elején megjegyeztem, hogy az olyan tevékenységek, mint amilyeneket a Katolikus Akció különböző szervezetei végeznek—amelyek magukba foglalják a hierarchia sajátos apostolkodásából való részesedést, a hierarchiától kapott megbízatást — nélkülözhetetlenek, de külön esetet képeznek, amely a hierarchia sajátos művében való részesedés értelmében bizonyos mértékig eltávolít minket a világi élet, a laikátus közös adottságától.

Újra elővéve egy éppen sajtó alatt lévő könyvem néhány sorát, megismételjük tehát, hogy „a kimondottan a papság segítésére vagy a hierarchia apostoli munkájában való részvételre létrehozott szervezetek különleges eseteknek tekintendők. Normálisan2 magából a keresztény laikátusból kellene támadnia azoknak a különböző szervezeti formáknak, amelyekben a lelkek javának és a sajátos problémák megoldásának a gondja a világ nyomorának ölén, ráirányíthatná figyelmünket a szükséges tennivalókra.

Ezek a formák megkívánják, hogy alig legyenek intézményesítve. Velük kapcsolatban maga a szervezet szó túlságosan súlyos. Nekem úgy tűnik, arról van itt szó leginkább, hogy jobban biztosítsuk az egyének és családok kezdeményezéseinek a kibontakozását és az ilyen kezdeményezések köré csoportosuló spontán barátságokat. Mert ahogyan az egyénnek vagy a családnak baráti segítségre van szüksége ahhoz, hogy rátaláljon saját útjára, ugyanúgy normálisan a megszületett barátságokon keresztül látjuk meg (és egyre jobban, remélem), hogyan segíthetjük kollektív

241