Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)

1987 / 4. szám - KÖRKÉP - Bán Endre: Isten a Szeretet

tító hajtóvadászata. Avgyijt fellázítja a mészárlás és ismét „téríteni” próbál. Rubellel és vodkával bővelkedő emberek rárontanak a „veszedelmes demagógra”, és felkötik egy fára.

Tehát ott van a kérdés, hogy miért is nem ismerjük fel a szeretet alkalmait, körvonalait, lényegét —, és miért utasítjuk el, amikor szívünk vágyódik utána. Miért ez a gonosz, gyilkos őrület bennünk? Szinte azt mondhatjuk, hogy minél tisztábban jelenik meg előttünk a szeretet, annál inkább provokálja bennünk az elpusztításra törő indulatokat. — Megint csak visszakanyarodhatunk oda, hogy a szeretet igazában isteni valóság, és ezért az Istentől elidegenedett ember veszélyeztetve érzi magát általa. A szeretet érintésére előbb vonzódás támad bennünk, majd — ahogy növekszik a szeretet — a vonzódás megremegteti bensőnket és ekkor egy „kritikus ponton”, az önféltés a szeretet lerombolására kényszerít. A vége egy tragikus zokogás: siratjuk elpusztított szeretetünket és siratjuk önmagunkat.

Kétféle „görcs” állja útját tehát az igazi szeretet maradéktalan elfogadásának. Először az élő anyag önféltése, a biológiai küzdelem a fennmaradásért. Az ember szívesen jótékonykodik, kedveskedik —, de csak azután, amikor már önmagát bebiztosította! De amikor jótettével önmagát látja veszélyeztetve, akkor bekapcsol a „biológiai fék”. Egyszerűbb esetben az ember feladja a szeretetet, drámaibb helyzetben el is pusztítja azt. — A másik gát még erőteljesebb, és ez személyiségünk önféltése. Személyi mivoltában átéli ugyanis az ember, hogy mindenki mástól különböző, független létező, szabad döntési lehetőséggel s ebben az egyediségében, „pótolhatatlanságában” sejti meg önmaga lényegét: Én ez vagyok, senki mással össze nem téveszthető! A szeretet ugyanakkor a másik személy keresésére és egyesülésére irányul. Elindul a másik személy felé, de azután elérkezik a „kritikus pillanat”, amikor úgy látja, hogy a szeretet beteljesedésével elveszítené önmagát. Marad hát „megoldásként”, a szeretet elvesztése.

AZ ÖSSZEHASONLÍTHATATLAN VALÓSÁG. Az ember úgy tudja kiismerni magát a világban, hogy mértékegységeket alkot, amelyekre vonatkoztathatja a dolgokat. Istennel kapcsolatos problémáink egyik gyökere éppen az, hogy óreá egyik mérték sem illik, ó fölötte áll mindegyiknek. Ezért nem tudjuk őt pontosan meghatározni, a világhoz való viszonyát sem tudjuk pontosan regisztrálni. Itt csak a kinyilatkoztatás ad némi képet, melyet aztán értelemmel lehet megközelíteni, de pontosan körülírni, meghatározni nem. — Érdekes, hogy az emberek tudatában kezdettől fogva élt egy képzet valamiről, ami mindenek fölött való, közönséges mércével nem mérhető. Nevezhetnénk „kincsnek”, amit szeretnénk megszerezni. Példának vesszük az aranyat, ezt az élettelen és sok tekintetben haszontalan dolgot, ami mégis fölötte áll sok mindennek. Az aranyért sokan öltek, életüket kockáztatták. De vehetjük a „kincsnek” eszmeibb változatait is: a haladást, a tudományt, a szabadságot stb. Koronként ezeket mint felülmúlhatatlan értékű valóságot kínálták az embereknek. Úgy mutatták be, mint ami mindent megold, s minek érdekében minden feláldozható — akár az ember is.

Jézus nem veti el az emberi „kincskeresést”, de helyes irányba tereli. Olyan kincsről beszél, amiért az okos kereskedő mindenét odaadja; beszél a sóról, ami ízt ad, bármilyen kevés is legyen; világosságról, amely megvilágosít mindent a házban. Jézus hasonlatai ugyan általánosságban az „Isten Országáról” szólnak, de búcsúbeszédében már kifejezetten SZERETETNEK nevezi. Szent Pál szeretethimnusza is ugyanezt a gondolatot bontja ki: Egy morzsányi igaz szeretet többet ér, mint a hegyeket áthelyező hit, mint a vagyon teljes feláldozása, mint az ember önemésztő fáradozása. Itt megint félreérthetetlenül kiderül, hogy a szeretet valami isteni valóság. Mi a szereteten általában a fenti dolgokat értjük. Szent Pál viszont azt mondja, hogy mindez még nem biztosan a szeretet.

A TITOK MAGJA. Minden földi élet olyan, mint egy nagy mágnes, amely magához vonzza a környezetét és felépíti belőle önmagát. Mások életéből, pénzéből, áldozatából, tudásából élünk, mintegy „felfaljuk” környezetünket, hogy végül mi is mások „tápláléka” legyünk.

237