Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 4. szám - KÖRKÉP - Paleta Éva: "Legyetek irgalmasok..." (Lk 6,36)
borított, nyomorgó, beteg embertársaikat. Albert Schweitzer és P. Damian sem riadtak vissza leprás betegeiktől, mígnem utóbbi maga is belehalt a szörnyű kórba. Előttünk áll példájával a számtalan, névtelen betegápoló nővér, szerzetes és világi egyaránt, akik őszinte emberszeretetből, irgalomból viselik el a súlyos betegségekkel járó, gyakran ' tűrhetetlennek tűnő kísérőjelenségeket, vért, fekélyeket, szagokat, nehéz levegőt, a betegek türelmetlenségét, jóságukért fizetett ellenségességet, értetlenséget. . . Irgalmasnak lenni bátorságot is jelent. A hagyomány szerint Veronika odanyújtotta Krisztusnak kendőjét, hogy verejtékező arcát megtörölje vele, nem félve az ellenséges tömegtől. Mórus Szent Tamás leánya, Margaret, — aki apjának, Anglia egyik legnagyobb államférfiénak hozzá legközelebb álló lelki és szellemi társa is volt — mikor apját a vesztőhelyre vitték, utat tört magának a csőcselékben, apja elé borult és áldását kérte. — Sajnálni valakit szép dolog, de tenni érte valamit sokkal több, mert akkor magunkból adunk valamit. — A mélységből kiált Istenhez Rónay György: „Éjszakámból Feléd fordítom orcám: / Boríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám! / Szüless meg szívemben, Szeretet!” (Advent első vasárnapján) Ez az irgalom-adta szeretet, vagy szeretet-adta irgalom élt régi és új korok nagy irgalmasaiban is. Korunkban az irgalom legismertebb megszemélyesítője Kalkuttai Teréz Anya, aki lassanként fajra és vallásra való tekintet nélkül meghódítja az egész világot. Teréz Anya tovább bontja az utolsó ítélet végső nagy döntését, beleszőve azt a mába, mintegy útmutatásul nekünk, mai embereknek: „Idegen országban otthont adtál nekem. / Munkát kerestem s találtál nekem. / Ütközetben sérültem, bekötötted sebeimet. / Jóságra vágytam, felém nyújtottad kezedet. / Néger voltam vagy kínai vagy fehér / és gúnyoltak, bántalmaztak, velem viselted keresztemet. / — Idős voltam, mosolyra bírtál. / Nyugtalan voltam, meghallgattál s törődtél velem. / Láttad, leköptek s vér borított, / felismertél, bár izzadtság szennyezett. / Kinevettek, mellettem álltái. / Boldog voltam, osztoztál örömömben. („The love of Christ”, 15.1). „Élnünk kell ezt a kemény életet, hogy folytathassuk munkánkat az emberek között. — szeretetünket ki kell valakire árasztanunk. Az emberek istenszeretetünk kifejezésének eszközei.” (Teréz Anya a Templeton-díj átvételekor mondott londoni beszédéből). — Az utca. — olvassuk „The love of God” című könyv egyik fejezetében. Meglepetéseivel, zugaival, kalyibáival és hemzsegő nyomorával! Itt gyökerezik a szegénység. Nincs szükség magyarázatra, nagy szavakra. Fivérem és nővérem van ott és várakozik ... — A legnagyobb bűn a szeretet, a karitasz hiánya, a szörnyű közöny azok iránt, akik a társadalom peremén vannak, akik ki vannak szolgáltatva az erőszaknak és betegségnek. — Egyszer éjféltájt egy kisgyermek állt a házunk előtt, csupa könny volt a szeme. Kérdésemre azt mondta: „Anyámhoz mentem, de nem kellettem neki. Apámhoz mentem, és nem kellettem neki. Neked, neked kellek?” — Ausztráliában és Amerikában talán nem éheznek egy falat kenyérre, nincs szükségük ruhára, amibe öltözzenek, de itt a nagy magány van, az iszonyú szükség: a szeretet hiányának az érzése, hogy senki sincs, akihez fordulhatnak. — Öregemberek magányára gondolok, akik szeretet nélkül állanak, egyáltalán senkijük sincsen, aki gondjukat viselné. Sok helyen látjuk ezt a szenvedést, ezt a szeretetéhséget, amit csak te meg én tudunk kielégíteni. — Mily sokan élnek elszigetelődve, csak házszámuk után ismerik őket. Hol is fogjunk hozzá? — Talán van egy vak, akinek felolvashatjuk az újságot. Talán van egy gazdag, akit senki sem látogat. Nincs emberi kapcsolata s a tiéd után vágyik. Egyszer egy nagyon gazdag ember jött hozzánk, s azt mondta. „Félig vak vagyok. Feleségem depressziós. Gyermekeink külföldre költöztek. S mi meghalunk a magánytól.” — Jézus van nemkívánt szegényeinkben is, akikből nincs haszna a társadalomnak és senkinek sincs ideje rájuk. Neked s nekem — ha szeretetünk igaz, — kell megkeresnünk őket. Jean Vanier kanadai tengerésztiszt alapította a „l’Arche” (Bárka) mozgalmat. Tagjai, sok esetben egész családok, együtt, egy lakásban, egy háztartásban élnek szellemi és testi fogyatékosokkal. Emberekkel, akiket a társadalom mintegy kitaszít, nem fogad el, akiket senki sem szeret. Együtt éreznek velük, ellátják őket, vagy a maguk ellátásában segítségükre vannak. Dolgoznak a hajléktalanokért, a foglyokért, akik méltatlanul szenvednek, a menekültekért, azokért akik a kábítószer áldozatai, a 234
