Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 4. szám - KÖRKÉP - Vasadi Péter: Szolgáló szeretet
hogy majd az Uj-föld elemeivé tehesse a Parúziában. Krisztusban „megismerjük a szeretetet” — megismertük benne! Ez a fontos! — „amellyel Isten szeret bennünket . . (4,16). Ezért „teljes bizalommal tekintünk az ítélet napjára ... A szeretetben nincs félelem” (4,18). Az isteni szeretet Krisztusával az ember rátalál Ádám ártatlan lépéseire, ha tétovák is ezek a léptek és roppant tünékenyek. Krisztus életünk egy — velünk nem közölt — pillanatában megkezdi belső átrendezésünket, új bort fog tölteni bennünk új tömlőibe, új gondolatokat, új szellemet, föl-fölfrissülő és frissítő lelkiséget, megtanít imádkozni és cselekedni, remélni, pihenni és tűnődni, a bennünk keletkező salakhalmokat újra és újra kilapátolja, és helyükre a paradicsom legszebb növényeit ülteti: a Hegyi Beszéd termőfáját, az egyház flóráját, a hétköznapok szentségi szőlőskertjét. Aki szeret, él, mert akit szeret, az az Élet. Vannak azonban olyan szeretetek, amelyekben gúzsba kötik az Életet. Él bennük, él az Élet, de sápadtan s erőtlenül. Mozdulatait szűk térre korlátozzák. Szegény, mintha egy acélrácsos ketrecben rostokolna, megalázva tekintget kifelé. Néha bepántlikázzák a rácsozatot, földiszítik selyemmel, furcsa lobogókkal. Vállra emelik s körülhordozzák, mint a nagy spanyol búcsúkon. Megmutogatják az Életet. Valóban ő az, de szótlanul és egyhelyben ül csak. Aztán a — Mauriac megrajzolta — fényes, kábító, családi ünnepek végeztével újra leteszik valami félreeső helyre, s bőszen hivatkoznak is rá azok a különös, nagyhangú, ál-alázatos, önimádó, érdek-, haszon- s hatalomhajhász, tükör előtt illegő szeretetek, kegyes szavak és szertartásos rutin mögé rejtve gőgjüket. Semmit sem ertenek Isten alázatosságából és szenvedéséből. Isten „rituális” vereségéből. Isten csöndjéből. Az Ige igéinek egyeduralkodó, vakító szépségéből. Abból, hogy ez az ige ma is elhangzik és teremt. Ha a Fiúnak látszólag nincs is semmije, az azért van, mert minden az övé. Ezek a furcsa szeretetek pedig erősködnek, konzervatív szívükre csakhamar neológ uniformist húznak, de minden idegszálukkal, ösztönös éberségükkel, hadrendbe állított logikájukkal a Racionális Célszerűséget szolgálják; s nem is sikertelenül. Győzni akarnak. Diadalra szomjasak. Nem partnerük többé a Fájdalmak Férfia. Mert mindent meg akarnak nyerni: az evilágot is, meg a túlit is. Kettőben látják azt, ami voltaképpen egy. Mert már „ebben” elkezdődött a „túli” és a túli a „föltámadt” világ lesz, a helyreállított, a megtisztított, a kinyilvánult, a paradicsomi, amely minden ízében magán s magában hordja a Teremtő ujjlenyomatait. Az itteni sötétségek megszűnnek, s be fog törni ide az ottani világosság. Nem a meghasadt lelkek dualizmusa fog „ott” eláradni, hanem az ősi, szent egység hatol be „ide” s mindent— ami a rostán fönnakad — magába ölel. Azok a furcsa szeretetek épp ezt az egységet nem értik, de nem is állhatják, mert konokul két malomban őrölnek egyszerre. Nem hiszik és nem akarnak egy világot, mert kettő van bennük is: az egyik a pénz világa, minden nyers evilágiságával, a másik — a lelkűkben elmaterializálódott — szentség világa. Ezekre a különös szeretetekre kiváltképp jellemző, hogy félelmükben nem tudnak választani. Vagy-vagyot élnek át ugyan, de mihelyt az egyiket elejtik, ijedten kapnak utána. S így megy az bennük vég nélkül. Szorítják erősen mindkettőt. Félő, hogy nem nyerik el egyiket sem. Aki mindenáron élni, sőt jól-élni akar, annak a puszta élete is veszélyben forog — Krisztus szemszögéből nézve. Nem Istenre bízzák magukat, hanem a sikerérzékenységükre, az önfönntartó ösztönükre, a haszonkulcsra, sanda pillantást vetve embertársaikra, akikről tudják, hogy gyöngék, tehát megvesztegethe- tők. Szemük, ez a fürge mozgású szem, mely néha keményen villan, fokozatosan elhomályosul; az odaföntvalók elsőbbségére már régen vakon pillogatnak. És ha magyarázni kezdik azt, amit nem élnek, az bizony már túlérett farizeizmus. Persze, hogy zavartan köhécselnek meglepetésükben, ha elébük vetődik az igazi szent, ez a szürke, kopott, ügyetlen kis alak. Akinek nincs mindent elsöprő érve, nincs tekintélye, nincs háza, nyaralója, kocsija, vagyona, nincs színes televíziója. Csak emberekbe fektetett mindennapjai vannak, és állandó, kicsit szomorú mosoly az ajka körül vagy inkább a bőre alatt. Ezzel a mosollyal hal meg. Ez az egyetlen érve. Azok a különös szeretetek nem hiszik, tehát nem is látják, hogy a temetése után az a mosoly önálló életre kel, szállni és növekedni kezd a föld fölött, majd kirepül az Univerzumba, 232
