Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Nyiredy Maurus: "Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek" (Mt 25,40)
lényeget jelent. Az Isten előtt való létezés beleállítja az embert a Teremtővel megélt történelembe, amelyben a szellemmel és szabadsággal megáldott teremtmény Istenhez való viszonyára igent mondhat, azt elismerheti, — vagy megtagadhatja, megronthatja. Ebben az utóbbi esetben is megmarad azonban Istenre való ráutaltsága úgy, hogy az „Isten előtt való létezés” ítélet lesz számára. AZ EMBER — TITOK. Goethe szerint minden múlandó dolog csak hasonlat, szimbólum. („Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis”). Mivel minden teremtett létezés részesedés Isten létében, minden teremtett valóság utalás Istenre. Ez egészen különleges módon érvényes az emberre, aki a teremtés csúcsán áll. Mint teremtmény, létének alapját a Teremtőben találja meg. Ha tehát az embert meg akarjuk határozni, föltétlenül figyelembe kell vennünk Istenhez való viszonyát. Ha azonban az ember a felfoghatatlan, transzcendens Istenre irányul, akkor az ember definíciója az, hog szétfeszít minden definíciót; az ember meghatározása az, hogy meghatározhatatlan. Hiszen a definíció éppen azt jelenti, hogy valamit elhatárolunk, meghatározunk, korlátozunk. Az ember azonban — mint a határtalan, végtelen Istenre irányuló létező — szétfeszít minden meghatározást és korlátozást. Az ember az a kérdés, amelyre csak egyetlen válasz van: Isten. Az ember az a tágasság, vágy, remény, amit csak Isten tölthet be. Az ember az a transzcendenciával bíró létező, aki csak a Végtelenben találja meg önmagát. Ezért az emberről a végső igazság csak az lehet, hogy ő arra rendeltetett — és ezért képes is rá, — hogy befogadja a felfoghatatlan Titkot, magát Istent és az ő örök életét. Ezeket a fölismeréseket B. Pascal így foglalja össze: „Az ember az embert a végtelen irányában meghaladja.” Az embernek ilyen szemlélete tiltakozás minden olyan módszer ellen, amely az embert lealacsonyítja. Dologgá teszi, amellyel bárki rendelkezhet, történjék ez technikai manipulációval, vagy a szociológia, pszichológia, esetleg más embertudomány részéről. Mindenütt jogtalanságot követnek el az ember ellen, ahol őt nem olyan titokként kezelik, amely állandóan túlmutat önmagán, amellyel nem lehet rendelkezni. J. Moltmann jegyzi meg: „A definiált, az egyszersmindenkorra lerögzített, az előítéletek alapján megítélt ember — elárult ember. Többé nincs szabadsága, jövője, lehetőségei. Olyannak kell lennie, amilyennek akarják. Ez az ember kész van, ennek vége van.” Az embernek a fentiekben bemutatott szemlélete alapozza meg méltóságát és egyedülállóságát is. Sőt: az ember méltóságát és mivoltának érinthetetlenségét még a halál sem semmisítheti meg. Mivel az ember már teremtményként is Istenhez tartozik és mivel ezen túl Isten még személyes közösségre is lépett vele, ezért a halál sem teheti tönkre az emberi életet. Mi az örökkévalóságon át megmaradunk, hiszen Isten hívott minket létre és hívott meg a vele való közösségre. Ez Jézus bizonyításának is a lényege, amikor a szadduceusokkal szemben a holtak föltámadását védelmezi. Mert az embert Isten hívta létre és mert ő saját magát az élők Isteneként jelentette ki (Mt 22,32); így az ember beletartozik Isten „definíciójába”, ezért rendíthetetlenül az élethez tartozik. Luther Márton találóan fogalmazott: „Legyen bár a harag vagy a kegyelem állapotában, biztosan halhatatlan az, akivel egyszer Isten beszélni kezdett.” Ha az ember önazonosságát megalapozza Istennel való — a teremtésben megkezdődött és az üdvtörténetben kibontakozó — viszonya, akkor ez mindig és minden körülmények között garantálja az emberi élet méltóságát és érinthetetlenségét. Mivel mindazt, ami vagyunk — szabadságunkat és önállóságunkat is —, Istentől kaptuk, ezek annál teljesebbé válnak, minél inkább az Isten létéből való tudatos részesedés határozza meg életünket. Minél intenzívebben fogadjuk el a tőle való függőségünket, minél jobban keressük az ő közelségét, minél erőteljesebben igényeljük a vele való kapcsolatot mint életünk hordozó alapját, minél inkább engedjük, hogy Isten éljen és hasson bennünk, — annál inkább válunk önmagunkká. Ahogyan a személyes szeretet nem veszi el szabadságunkat, hanem annál szabadabbá tesz, minél erősebb, így növekszik a teremtmény önállósága a Teremtőtől való függés mértékében. Isten az ember számára nem valami tőle idegen meghatározottság, hanem éppen az, ami bennünket önmagunkhoz, önmagunk igazi meghatározásához 199
