Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Nyiredy Maurus: "Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek" (Mt 25,40)
vannak beteljesületlen vágyai és reményei, amelyek minden korlátot szétfeszítenek és megkérdőjeleznek. így az emberi mivolt úgy mutatkozik meg, mint ami határolt és egyúttal minden határt fölülmúló, mint korlátozott és mégis korlátlan, „végtelen' lehetőség, ami azonban képtelen arra, hogy önmagát megvalósítsa, és így eljusson teljes azonosságához. Az ember így folytonosan szenved azonosságának hiányától. Tudja, vagy legalábbis sejtig hogy nem az, aki lehetne, és akivé lennie kellene. Még meg kell magát „találnia”. Élete bizonytalan, nyitott, teljességét, ,,egész”-ségét még nem találta meg. A keresztény hit emberértelmezésének fontos meghatározója az, hogy az ember nem azzal jut el tulajdonképpeni és végső mélységéhez, ha — H. Thielicke szavaival élve — ,,sajátosságaira” figyel, hanem, ha — paradox módon — ,,kintlevőséged" veszi tekintetbe, azaz, ha önmagát Istenhez való viszonyában szemléli. Az ember ugyanis az a teremtmény, aki semmiféle teremtményhez nem hasonlítható módon. Istentől ered és Istenre irányul. Ezért Istennek az emberhez való viszonya nem másodlagos és nem mellékes, hanem éppen az, ami létét hordozza és áthatja. Ennek következtében Istent kell megismernünk ahhoz, hogy az embert megismerhessük. AZ EMBER: „ISTEN KÉPE” A Szentírás az embernek ezt az Istenhez való közelségét azzal fejezi ki, hogy az embert Isten képmásának mondja (Tér 1,26—27). Ezzel olyasmit állít az emberről, ami egyedül csak róla mondható el, egyéb teremtményről semmiképpen sem. Ha azt kérdenénk, hogy mit is jelent ez az istenképiség. akkor először is figyelembe kell vennünk a kép ókori értelmezését. Számunkra a kép valaminek az ábrázolása. Az ókori ember számára azonban többet jelentett: a kép megjeleníti az ősképet, az eredetit. A képben megjelenik az, amit ábrázol. így a képmás tulajdonképpen részesedik az eredeti valóságából, amennyiben az a képben úgy mutatkozik meg, hogy egyszersmind meg is jelenik. Az ókori meggyőződés számára szoros kapcsolatban áll az eredeti és képmása. A képmás túlmutat önmagán az ábrázolt felé és egyben közvetíti annak jelenlétét; az eredeti pedig megnyilatkozik a képmásban, jelenléte megtapasztalhatóvá válik benne. Ennek tudatában az emberről mint Isten képmásáról szóló kijelentés legalábbis annyit jelent, hogy az ember szoros kapcsolatban áll Istennel, rá utal és őt „közvetíti”. Sok exegéta szerint az ember istenképisége lényegében abban áll, hogy az ember Isten reprezentánsa, képviselője minden egyéb teremtménnyel szemben. Az ember annyiban képmása Isten úr- és teremtővoltának, amennyiben azt megjeleníti azáltal, hogy — részesedve benne — továbbviszi a teremtés művét. Az ember arra hivatott, hogy végrehajtsa, illetve megőrizze Isten uralmát a földön. így istenképiségében a döntő mozzanat az, hogy Isten helyetteseként „uralkodnia” kell a földön és a teremtő Istenhez hasonlóan neki magának is teremtőnek, produktívnak, termékenynek kell lennie. Annyiban hasonló Istenhez, amennyiben „társteremtőként uralkodik” a földön. Az exegéták egy másik csoportja — köztük N. Lohfink — azt hangoztatja, hogy az ember istenképisége elsősorban és különösképpen istenközelségét jelenti. Tartalmában ez szinte rokoni viszony Isten és az ember között. Ezt támasztja alá a Tér 5,1—3, amely szerint „amikor Isten Ádámot teremtette, Istenhez hasonlónak alkotta. . . Amikor Ádám 130 esztendős volt, magához hasonló, saját képmása szerinti fiút nemzett”. A Tér 2,7 arról beszél, hogy „az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét”, és ezzel mintegy saját életéből részesítette. Az istenképiség tehát Istenhez való szoros közelséget jelent: az ember az a lény, amely állandóan „Isten színe előtt” él és jár. Ezért Isten személyesen szólítja meg őt és nemcsak egyszerűen az általános teremtő ige: „Legyen!” tárgya (Tér 1,28; 2,16). ó Isten személyes vis-á-vis-ja, partnere, közvetlenül hozzá szól a Teremtő szava, amely őt válaszadásra, felelősségre, megfelelésre hívja. — Az eddigiek alapján azt kell mondanunk, hogy az ember a világban való különleges helyzetét nem annak köszönheti, hogy egyéb teremtmények „fölött” áll, hanem annak, hogy egyedülálló módon Isten „alatt” áll. így az istenképiség tulajdonképpeni és legmélyebb jelentése az Isten előtt való létezés. Ez azonban nem valami semleges, történelem fölötti 198
