Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Nyiredy Maurus: "Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek" (Mt 25,40)
TANULMÁNYOK Nyiredy Maurus „AMIT E LEGKISEBB TESTVÉREIM KÖZÜL EGGYEL IS TETTETEK, VELEM TETTÉTEK” (Mt 25,40) A címben a Máté-evangéliumból vett mondat a keresztény felebaráti szeretet legfontosabb indítékára, motívumára utal: arra a hitbeli meggyőződésre, hogy Isten Jézus Krisztusban emberré lett s ezáltal minden emberrel közösséget vállalt, minden embernek testvére, felebarátja lett. Ezért nem tehetünk az emberrel szemben sem jót, sem rosszat anélkül, hogy az ne az embertársunkkal azonosult Jézust érné el. Ez a tény a keresztény hívó számára erősen motiválja az embertársaival szembeni tiszteletet, segítőkészséget, felelősséget, szeretetet. Ez hatékony a kis Jézus születésének ünnepére jótettekkel készülő kisgyermekben, és ez serkenti hősies munkára Kalkuttai Teréz anyát és nővéreit a szegényekért, a haldoklókért, betegekért, kitaszított gyerekekért. A példaként említett két véglet közé nyilvánvalóan belefér millió és millió keresztény hétköznapi élete, munkája, szenvedése; mindez a Jézus Krisztus iránti szeretettől motiválva lehet áldás, vigasztalás, kiengesztelődés, segítség forrása embertestvéreik számára. A XIX. és XX. század — elsősorban Feuerbach és Marx nevével fémjelzett — valláskritikája szerint Isten elidegeníti önmagától az embert. Az az elidegenedés, amely a kapitalizmusban létrejött a munkás és a munkáltató, sőt a munkás és saját munkája között is, a vallási elidegenedés következtében még fokozódik. Az ember csakis úgy találhat magára, ha felszabadul a vallás hatalma alól, maga veszi kezébe sorsát;: ha vágyainak elképzelt mennyországát itt a földön valósítja meg és legfőbb lénynek nem az Istent, hanem az embert tekinti (Marx: ,,Az ember számára a legfőbb lény az ember”). A háttérben talán ez a szemlélet húzódott meg azokban a kérdésekben is, amelyeket középiskolás diákok tettek fel az idézett evangéliumi mondattal kapcsolatban: „Miért nem lehet az embert önmagáért szeretni?” — „Miért kell az embertestvér és magunk közé Jézust állítani ahhoz, hogy szeretni tudjuk?” Más szóval: az ember iránti szeretetre elegendő ok maga az ember. Ha nem tartjuk őt ehhez elegendőnek, megalázzuk, leértékeljük. A következőkben ezt a kérdést szeretném megvizsgálni. Megválaszolásához szükséges ismernünk az ember keresztény értelmezését. KI AZ EMBER? Az ember kiléte, mivolta minden filozófia és világnézet központi témája. A filozófia az emberi élet jelenségeiből indul ki, ezeket elemezve következtet az ember lényegére, mivoltára. Feltűnő, hogy az emberrel kapcsolatos tapasztalataink meglehetősen ellentmondásosak. Egyrészt sokféleképpen megtapasztaljuk azt, hogy lehatároltak, korlátozottak, nagyon is „feltételesek” vagyunk. Erről tanúskodik a testünk, ennek kívánságai, szükségletei, meghatározottságai. Ezt állítják elénk tehetségeink és tetterőink határai, akaratunk és szabadságunk gyakori tehetetlensége, és végül az élet végessége, amely — ha nem is kizárólagosan, de a legvilágosabban — a halálban fejeződik ki. Másrészt van az emberben valami „határtalan”: kielégíthetetlen, nyugtalan, soha nem elégedett, állandóan a teljesebb boldogságot és az élet teljesebb értelmét kutatja. Simon István „Nem elég” című versének utolsó versszaka így ábrázolja ezt az élményt: „S bár szeme ferdén megtörik / a végtelen konvex ívén, / nem hátrál, vív és küszködik — Is ha testében az oxigén / már végsőt sercenve leég, / azt kiáltja: nem volt elég!” — Fekete Gyula szerint sokan felvetik a kérdést, hogy miért is kell emberfölötti, távoli eszményeket állítani az ember elé ahhoz, hogy megfelelhessen emberségének. Az író a kérdésre kérdéssel válaszol: „Miért van az, hogy a tengerészek nem a hajójuk orrához, hanem a sarkcsillaghoz viszonyítva határozzák meg helyzetüket?” — F. Nietzsche szavaival az ember olyan lénynek tapasztalja meg saját magát, aki „nem cél, hanem csak út, híd, nagy ígéret". Mindig 197
