Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Rahner, Karl - Bánhegyi B. Miksa (ford.): VII. Pál pápa Peppinónak (Levél a XXI. századból)
azt a benyomást, mintha azt gondolná, hogy tan ítása által megoldódik vagy megoldhatóvá válik minden probléma, ami az embereket a magán- és a közéletben foglalkoztatja. Egyetlen férfinak sem mondhatom meg, hogy melyik konkrét nőt vegye feleségül, bár ez a férfi számára mind ezen a világon, mind pedig az örökkévalóság szempontjából jelentős kérdés. Mind a ketten láttuk tanulmányaink folyamán a hatvanas években, hogy az egyház szociális tanítása nagyon is reális és főbenjáró kérdésre egyáltalán nem képes egyértelműen felelni, s át kell engednie ezeket a profán értelemnek és a történelem próbájának. A szellemtudományokban, a természettudományokban, a társadalomtudományokban ezer és ezer olyan kérdés van, amelyre az egyház nem tud feleletet adni. Semmiképpen sem kételkedem abban, hogy az Istenről és a Jézus Krisztusban való örök életről szóló keresztény tan ítás, ha valóban komolyan hirdetik és eleven hittel fogadják, nagy, kreatív jelentőséggel bír a földi életre nézve is mind az egyes ember, mind pedig a társadalom számára mindazon feladatban, amit végső soron nekik maguknak kell megoldaniok. De ez mitsem változtat azon, hogy a pápának is az örökkévalóságról szóló tanításával, amikor radikálisan konkrét dologról van szó, rá kell bíznia a világot Istenre, az ő ki kutathatatlan kegyelmére és az ember történelmi szabadságára: hogy a pápának nincsenek receptjei, amelyeket a lehető legpontosabban meg kellene valósítani, hogy béke és boldogság uralkodjon a földön . . . Amikor fölkínálom az embereknek az Evangéliumnak a konkrét élet számára is alapvető jelentőségű igazságát, ugyanakkor valódi dialógusban tőlük fogom megkérdezni mindig, hogy ez az igazság konkrétan hogyan ültethető át életük valóságába, amit én nem láthatok előre és világosan. A keresztény tanítás és a profán tudás kiegészítik egymást. Amennyire nincs alávetve a kereszténység igazsága az ember és a tudománya profán bírói ítéletének, olyan mértékben szükséges — hogy ezt a keresztény igazságot valóban a magáévá tehesse — az állandó, soha le nem zárható dialógus a keresztény tanítás hordozói és az ember profán önértelmezésének a képviselői között. Isten nem akarta azt, hogy ez a kétféle tudás adekvát módon, perszonálunióban létezzen egyetlen egy emberben, még a pápában sem. Ezért mégha magától értetődően igénybe veszi az egyháztól és Krisztustól kapott tanítói tekintélyét, s úgy kell beszélnie, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók, a pápának mégis mindig nyílt dialógusban is kell végeznie ezt a tanítást. Én mindenesetre megpróbálok úgy beszélni (és hallgatni), hogy beszédem és hallgatásom szerényen mindig azok megszámlálhatatlan tömegére is irányuljon, akik a pápaságot még nem tudják hitük valóságának elfogadni, s hogy azzal a tudattal beszéljek és hallgassak, hogy az igazi tanítás csak a dialógusokban éri el teljességét. Amire most megpróbáltam rámutatni, véleményem szerint abban található az igazi oka annak is, hogy miért kell a pápai tanítói teljhatalomnak lemondania minden triumfalizmusról. Peppino, ezekkel a fenntartásokkal — amelyek azonban a pápaság tulajdonképpeni lényegéhez tartoznak — hiszem és fogadom el a pápaságot feladatomnak, ahogy azt szent katolikus hitünk tanítja. Mi tehát az igazi lényege tulajdonképpen a pápaságnak, hogyan valósul meg az igében és a szentségben az egész egyház számára? A végső időkben élünk, mégha ez az idő beláthatatlanul hosszú ideig tarthat is. (Ki tudja, tényleg sokáig tart-e még, hiszen az ember már megkaparintotta magának a kollektív öngyilkosság lehetőségét.) Mindenesetre a „végső idők már itt vannak, s a világ megújulásának az alapja visszavonhatatlanul meg van vetve” (all. Vatikáni zsinat szava ez, amelyről azonban túlságosan is keveset töprengtek a teológusok). A világtörténelem igazi és boldog kimenetele, amely az abszolút Istennek a teremtménnyel való közlésében áll, visszavonhatatlan: visszavonhatatlanul leszögezte ezt a megfeszített és föltámadott Jézus: ezért van a pápaság, erről kell végső soron és végérvényesen tanúskodnia, ebből vezeti le teljhatalmát és feladatát. És mert ez a tanítás többé nem némulhat el a világban, és mert felülmúlhatatlan tanítás, ez a „végső időkben” hangzó tanítás egyben az az ígéret is, hogy ezen végső időkben a pokol kapui nem vesznek erőt a pápaságon, amíg az Úr el nem jön, aki a pápaságnak is véget fog vetni. A tanítás és a tanító megmarad. 191
