Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Rahner, Karl - Bánhegyi B. Miksa (ford.): VII. Pál pápa Peppinónak (Levél a XXI. századból)
madt Jézusban. Azonban éppen ezt a tanítást annyira másként is el lehet mondani, egészen más szempontokból és új összefüggésekben is lehet látni, mint ahogy mi tanultuk évtizedekkel ezelőtt a Gregoriánén. De ez a régi növekedni is képes a maga valóságában, és nem csupán a modus dicendi-ben. Egyébként mit jelentene az, hogy a Lélek fokozatosan elvezet bennünket minden igazságra? Ezt a „haladást” nem képes a pápa kigondolni; a Hittani Kongregáció sem fogja tudni elérni. De innét Rómából lehet bátorítást adnni, meg lehet engedni, hogy bátor kísérletek kapjanak lehetőséget, még olyankor is, ha azok nem is jelentik mindig a bölcsesség meg az ortodoxia csúcsát. Ma is világosan lehet látni (a mai teológia minden pluralizmusa ellenére, amit ma már lehetetlen megszüntetni), hogy hol okoz kárt a kereszténység igazi lényegének egy ostoba vagy hangoskodó teológus, s akkor egyértelműen és bátran „megálljt” kell neki parancsolni. Mert a teológusok sem jelentik az egyház legfelső fórumát. Három tényt ne tévesszünk szem elől. Jó és hűséges Peppino, mondok Neked valamit. Remélem, hogy pápaságom alatt (természetesen sok más mellett) hármat nem felejtek el. Először, hogy az embereknek kétmillió évig kellett keresniük az örök Istent, s képesek voltak megtalálni őt. Ez magától értetődik, hiszen a pápaság csak a Jézus Krisztus utáni, a „végső időkben” képzelhető el. Azonban ezt az annyira magától értetődő dolgot nagyon meg kell fontolnia a pápának. Mert Isten megtalálásának a régi lehetőségeit — pontosan véve — nem szűntette meg a pápaság, hanem magasra emelte és radikalizálta. A teológusoknak mélyebben el kellene gondolkozniok azon, hogy a kőkorszak fejvadásza, aki megfúrta megölt ellenfelének a fejét, hogyan kerülhetett kapcsolatba Istennel, az örök élettel, s mindezt Jézus Krisztusban, és nem nélküle. Ne könnyítsék meg a dolgukat a teológusok azzal, hogy rámutatnak a II. Vatikáni zsinatra, amely ebben a kérdésben „egyedül Isten előtt ismert utakról” beszél. Végül is én magam is csak ezeken az egyedül Isten előtt ismert utakon üdvözülök, s mégis elgondolkozhatom rajtuk, sőt el is kell gondolkoznom. A mai embert csak akkor lehet meggyőzni arról, hogy az üdvösség egyetlen lehetősége Jézus Krisztusban adatott meg, ha valamiképpen megértik azt is, hogy hogyan lehetett adva ez a lehetőség a Krisztus előtt élő emberek számára. Másodszor, soha nem szeretném elfeledni, hogy ma is számtalan olyan ember van, akinek a számára — mégpedig sokszor lelkiismeretben életre-halálra kötelező módon — ez a pápaság nem létezik: ott van a milliárd kínai, az olyan társadalmakban élő emberek, amelyekben az ateizmus államvallás, a moszlimek néhány száz milliója, azoknak a keresztényeknek a milliói, akik meg vannak keresztelve, Uruknak és Üdvözítőjüknek vallják Jézus Krisztust, azonban nem akarnak tudni a pápáról; azok az emberek, akiket „pogányoknak” szoktunk nevezni, az a sok katolikus, akinek, ha nem is kifejezetten, de gyakorlatilag semmilyen pozitív kapcsolata sincs a pápasággal. Azonban ebben az üdvtörténeti végső időben, amelyben van pápaság, jogom és kötelességem remélni, sőt magatartásommal elővételezni, hogy ezek az emberek ennek ellenére megtalálják Jézus Krisztus Istenét, akiben minden él és mozog, s elérik őt mint örök céljukat. Ha ez így van, akkor a pápaság minden objektív adott kötelező volta mellett is, az igazságok hierachiájában mégsem a legmagasabb és a legalapvetőbb. Ez olyan valóságot és igazságot jelent, amit levezetés útján csak az képes elérni, aki már megtalálta Istent és Jézus Krisztust. S így az is lehetséges, hogy nagyon sok ember, aki megtalálja Istent, és ezen túlmenően Jézus Krisztust is, saját hibáján kívül nem képes ezt a levezetést elvégezni, sőt esetleg meggyőződéssel vallja, hogy a pápaság egyáltalán nem vezethető le egy általa, a hit útján elért igazságból. Milyen szerényen, milyen óvatosan és szelíden kell tehát a pápának ez elé a világ elé kiállnia, amely világ vagy nem ismeri a pápaságot, vagy legföljebb történelmi véletlent jelent számára. Egy harmadik dolognak is meghatározónak kell lennie, amikor pápaként lépek a világ elé. A pápának tanúságot kell tennie az üdvösség minden emberre vonatkozó végső igazságáról. Miközben azonban ily módon hirdeti az Evangéliumot, nem keltheti 190
